Taszár, a szigorúan őrzött katonai bázis

Megközelíthetetlen bástya – mindenkit többször ellenőriznekTASR/EPA-felvételAz amerikai bázis 1995-ös kiépítése óta Taszáron nem igazán kedvelik a kíváncsiskodó újságírókat, az elmúlt hetekben azonban a szokásosnál is szigorúbbak az idegenekhez. A kétezer lelket számláló településre megérkező külföldi autókat először csak figyelik a településen mindenütt jelen lévő rendőrök és katonák, miután azonban kamerát, fényképezőgépet vagy mikrofont látnak, azonnal egyértelművé teszik, hogy az ilyesmi nem kívánatos errefelé.

Egy szlovákiai tévéstábot kísérve az embernek nem mindennapi élményben lehet része. Taszáron állítólag több helyen is táblák jelzik, hogy sem fényképezni, sem filmezni nem szabad. Mi nem látjuk ezeket a táblákat, a bázis bejárata előtt azonban rögtön egyértelművé teszik az állig felfegyverzett katonák, hogy itt még a távolból sem készíthetünk felvételeket. Egy kedvesen mosolygó de rendkívül szigorú magyar tiszt felszólít, hogy azonnal tegyük el a kamerát, mert nem szívesen adna minket rendőrkezére. Alig fordulunk meg a kapu előtt gépkocsinkkal, egy katonai dzsip állja utunkat. Ebből már egy kevésbé kedves katona száll ki, aki elkéri útlevelünket, felírja a kocsi adatait és azonnali távozásra szólítja fel a stábot. A következő kapunál már ki sem szállhatunk a kocsiból, a magyar hadsereg katonája azonnali továbbhajtást int.

A bázis után a faluban próbálkozunk, ahol az emberek többsége már beszédesebb. Nagy László és felesége évtizedek óta él az Ady utcában, amit közrefog az amerikai katonák kiképző tábora és a katonai repülőtér. „Nem igazán jó érzés, amikor az ember látja, hogy ezek az állig felfegyverzett amerikai katonák teherautóikon éjjel-nappal az utakat járják. Ami még rosszabb, hogy egyfolytában mennek a repülőgépek. Persze többször is elmagyarázták nekünk, hogy a fel- és leszállópálya teljesen kikerüli a lakott területeket. Én mégis úgy érzem, hogy bármikor a házunkra eshet egy teherszállító óriásgép” – mondja Nagy László. A feleségét a bizonytalanság rémiszti meg leginkább. „Az a baj, hogy nem mondanak nekünk semmit. Fogalmunk sincs, hogy most mi történik a bázison, nem tudjuk, kik ezek az arab emberek, honnét jöttek és mire fogják őket kiképezni. A tévé meg a rádió is mindenféléket beszél, másnap pedig azt állítják, hogy az előző napi híradások 90 százaléka nem is volt igaz” – mondja elkeseredve Nagy Lászlóné, aki a kilencvenes években még örült az amerikai bázis kiépítésének. „Az igazság az, hogy munkát adtak. Én is dolgoztam nekik hat évig. Takarítottam, kisegítő munkát végeztem a konyhán. Jól megfizettek, de nagyon meg is hajtottak, egy perc megállás sem volt munkaidő alatt. Tönkre is ment a porckorongom, most egyik műtétről megyek a másikra. De nem ez a baj, hanem hogy nem tudjuk, mi vár ránk.”

A faluban nem mindenki izgul az amerikai kiképzőtábor miatt. Feketéné szerint, akivel bolti bevásárlás közben beszélgetünk, igenis jó, hogy itt vannak az amerikaiak. „Nagyon sok embernek adtak munkát. Megcsinálták az utakat. Különben is, Taszáron évtizedek óta van repülőtér meg katonák, mi már megszoktuk az egyenruhásokat. Szerintem mindegy, hogy itt vannak-e vagy Magyarország más városában, és így legalább nekünk van belőlük hasznunk.” A helyi csemegebolt vezetője szerint az amerikaiak többsége nem vásárol magyar árut. „Ide csak azok jönnek, akik már évek óta Taszáron szolgálnak és a faluban bérelnek lakást. Ők rendszeresen vásárolnak nálunk. Azt, hogy a bázison ki látja el őket, mit esznek és ezt honnan szállítják, nem tudom. Csak azt hallottuk az ott dolgozóktól, hogy francia ásványvizet isznak még a közkatonák is” – mondja a nem túl beszédes boltos, aki egyáltalán nem érezte meg az üzlete forgalmán, hogy jelentősen megnőtt a Taszáron állomásozó katonák száma. Az ABC-ben azonban nem beszélgethetünk tovább, mert megérkeznek a rend szigorú őrei. Immár másodszor kérik el útlevelünket, felírják az összes adatot, még az édesanyánk nevét is, majd a kocsi adataira is kíváncsiak. Arra a kérdésre nem kapunk választ, hogy minderre miért van szükség. Csak nekik lehetnek kérdéseik, pl. az, hogy pontosan hol forgattunk és kivel beszéltünk. Kíváncsiskodásomra, hogy elkövettünk-e valami törvényelleneset, kedvesen csak annyi a válasz: „parancsot teljesítünk.”

Azt nem igazán tudom elképzelni, hogy az állandó helikopter és repülőgép zajtól hogyan tudnak aludni az itt élő emberek. Egy unokáját sétáltató nagymama szerint azonban minden csak megszokás kérdése. „Én budapesti vagyok, de a fiam itt él a családjával, most éppen a kicsire vigyázok. Nem igazán akarok véleményt mondani arról, ami itt folyik, hisz úgyis mindent a politikusok döntenek el. Persze félünk egy kicsit, de nem hiszem, hogy bármiféle beleszólásunk lenne abba, hogy mi történjen a taszári bázison.”

Parancs teljesítveTASR/AP-felvétel A községi hivatal ajtaján hosszan kell kopognunk, míg végre kinéz egy kedves hölgy. Kávéra invitál, de az interjúval kapcsolatos kérésünkre határozott nemet mond. „Itt mindenkinek megvan a véleménye, de nem akarok bajba kerülni, különben is úgy döntöttem, hogy inkább a falu költségvetésének elkészítésével foglalkozom, annak legalább van értelme” – mondja az anonimitásához ragaszkodó önkormányzati alkalmazott, aki szerint a polgármesterhez kellene fordulnunk. A település első embere csak szerda délután három és hat között fogad vendégeket. A kíváncsiskodó újságírókra azonban neki sincs ideje. Telefonon üzeni, hogy menjünk Kaposvárra, a központi információs irodába, ott minden kérdésünkre választ kaphatunk a magyar hadsereg képviselőitől.

A falu szélén leállítjuk kocsinkat, hogy összegezzük, mit is sikerült megtudnunk és megbeszéljük, honnan szerezhetnénk még információkat. Néhány perc után azonban újra egy rendőrautó áll meg előttünk. Ismét teljes adatfelvétel következik, de a rend őrei készségesen segítenek abban is, hogy hol találjuk a kaposvári információs irodát. Mielőtt végleg elbúcsúzunk Taszártól, szinte hihetetlen, de egy újabb rendőrkocsinak van ránk ideje. A boltból ismerős egyenruhások arra kérnek minket, hogy még maradjunk egy kis ideig, mivel a központból kiküldenek egy kocsit, hogy átkutassák autónkat. Rövid telefonos értekezés után azonban ők látnak alapos munkához. Mindent kiforgatnak, nemcsak a kézitáskám teljes tartalmára, hanem az egészségügyi ládára és a pótkerék belsejére is kíváncsiak, de felírják kameránk számát is. Csöndben, rutinosan és alaposan dolgoznak. Kedvesen elnézést kérnek a kellemetlenségért, kérdésemre, hogy mit keresnek pedig megint ugyanaz a rövid válasz: „Parancsot teljesítünk.”

Bár biztosak vagyunk abban, hogy semmi törvényelleneset nem tettünk, tévés kollégáimmal együtt határozottan fellélegzünk, amikor elhagyjuk Taszár határát.

A kaposvári információs irodában rendkívül készségesen fogadnak. Igaz, Kiss Dezső őrnagynak legalább öt telefont kell elintéznie, mielőtt válaszol kérdéseinkre, de látszik, hogy alaposan megtanulta a hivatalos válaszokat. „Amikor megérkezett az amerikai kérés, hogy iraki önkénteseket képezzenek ki Taszáron, a magyar kormánynak több feltétele is volt. Az egyik az, hogy az amerikai kiképzők létszáma nem haladhatja meg az 1500-at, a másik pedig az, hogy maximum 3000 iraki önkéntes érkezhet a bázisra. Ezt az amerikaiak elfogadták” – mondja az őrnagy, aki szerint most sincs nagyobb veszélyben Magyarország vagy Közép-Európa, mint az előző hónapokban. „Az itt kiképzett irakiakat Amerikában élő önkéntesekből válogatták össze. Azért mennek majd Irakba, hogy segítsenek megdönteni Szaddám Huszein rendszerét. Tolmácsként, összekötőként fognak dolgozni. A bázison nincs lehetőség arra, hogy alapos fegyveres kiképzést kapjanak. Persze nem lehet teljesen kizárni annak lehetőségét, hogy az ide érkező irakiak között akár volt terroristák is legyenek. De biztos, hogy az amerikaiak többször is megszűrték a feladatra kiválasztottakat, nem hiszem, hogy ilyesmi előfordulna” – zárja beszélgetésünket Kiss Dezső őrnagy, aki szerint nem a bázison kiképzett araboktól kell félni. „Azért kell megőriznünk teljes ismeretlenségüket, tehát a lehető legszigorúbban kezelni anonimitásukat, mert ezeknek az embereknek a családja ma is Irakban él. Ha kiderülne, hogy most milyen feladatra vállalkoztak, biztos, hogy minden hozzátartozójukat kiirtanák.”