Táblarendezés az Ipoly magyaro

A Szlovák Érchegységben a Lom nevű falucska közelében egymáshoz nagyon közel ered négy patak: a Szalatna, a Rima, a Köves-patak és az Ipoly, majd a négy világtáj felé indulva távolodnak egymástól. A száz éve még 254 kilométer hosszú Ipoly 5151 négyzetkilométeres területről gyűjti és vezeti Szobnál a Dunába a vizet. Az elmúlt évtizedekben, részben a tervezett dunai vízerőművekre tekintettel, a medrét szabályozták és a munkák során megrövidítették.

A kis folyócska neve az első világháború után vált Európában ismertté. A trianoni béketárgyalások során ugyanis a kis- és nagyantant befolyásos „szakértőinek” tanácsára hajózhatónak, ezért határvíznek is alkalmassá minősítették. A keserű döntést a magyar parlament az 1921. évi XXX. törvényben fogadta el. (Néhány rövid szakaszon – technikai okokból – mindkét partja hol egyik, hol a másik országhoz tartozott.) Ám 1938-ban, a bécsi döntés alapján a Felvidék egy része visszakerült Magyarországhoz, s november 5-én a magyar honvédség alakulatai az Ipoly itteni partjára is bevonultak. Attól kezdve 1944 novemberéig, a szovjet csapatok ideérkeztéig, Rimaszombattól lefelé ismét a kis folyócska közepén húzódott a határ. Ezt az állapotot hivatalosan a II. világháborút lezáró békepaktumokban véglegesítették.

A XX. század második felében bekövetkezett technikai és gazdasági fejlődés indokolta, hogy a határfolyó nagyon kanyargós medrét szabályozzák. Elsősorban a laposabb, kanyargósabb szlovák oldalon. Ezért a két ország illetékes vízügyi szervei a sokszor feszült politikai viszonyok ellenére is szakszerűen együttműködtek a szabályozásban. A szlovák oldalon több kanyargó morotvát elgátoltak, a gáttal kizárt U-kanyarokat új, rövid, egyenes szakaszokkal pótolták.

Megszűntek a kanyarokban a szúnyogot, békát, vízinövényeket éltető pangó vizek, a rövidebb új medrekben gyorsabban vonulnak le az árvizek. De hogy a nagyon száraz időszakokban se fogyjon ki a mederből a víz, a magyar vízügyiek eddig öt, a szlovákok négy helyen építettek keresztgátakat a mederbe. A mögöttük felduzzasztott víz a nagyobb esésű szakaszokon is megmaradt. E felvizeken, szaknyelven bögéken mód nyílik vízi sportolásra, horgászatra. Néhány éve baleset is előfordult, amikor egy óvatlan kajakost a víz rásodort az egyik duzzasztógátra, s csak nagy nehezen sikerült kimenteni. A közeli helységek (például Balassagyarmat) vízműveinek kútjaiban is kedvezően emelkedett a vízszint, s a bögékből öntözhetők a part menti földek is.

A munkák befejezéséhez közeledve a szlovák vízügyiek – a mederrövidítéshez igazodva, Szobtól felfele haladva – áthelyezték és átszámozták a partok legalább egyikén kötelezően felállítandó folyókilométertáblákat. (Ilyen tábla látható Budapesten a Lánchíd felett a budai parton. A kis 16-os és az alatta látható 47-es száma mutatja, hogy innen a Duna fekete-tengeri torkolata 1647 kilométerrel lejjebb van.)

Ekkor vált egyértelművé, hogy az Ipoly 47 kilométerrel rövidebb, mint valaha volt. A magyar szakaszokon azonban meghagyták az eredeti, „trianoni” számozású táblákat, ami sok félreértésre adott okot, s egyeztetések sorát igényelte. Ezért a magyar vízügyesek is megkezdték és hamarosan befejezik a magyarországi partokon is a valós állapotokhoz igazodó táblarendezést. Az egyes táblák közötti parti helyszíneket a tábláktól számított, úgynevezett szelvényszámokkal jelölik, de újabban persze GPS-sel is rögzítik. Ezután már az új adatok kerülnek a telekkönyvekbe, térképekre és a tervezők, geodéták, vízügyiek is azokkal számolnak.

Hasonló, de jóval nagyobb folyószabályozások történtek a XVIII. századtól a nagy magyar vízmérnökök, Vásárhelyi Pál, Beszédes József és társaik irányításával a Dunán és a Tiszán. Markáns példája ennek a Duna korábban nagyon kanyargós, Gerjen és Baja közötti szakasza, ahol előbb a Faddi-, majd a Tolnai-Duna levágásával és egyenes meder kialakításával negyedére rövidítették a folyam ottani szakaszának hosszát. A levágott morotvák helyén alakult ki a híres Gemenc és a kedvelt dombori vízitelep. (Sz. J.)