Szülőföld – diákszemmel

A szülőföld iránti hűség megerősítését, a magyarságtudat elmélyítését és a magyar fiatalok anyanyelvi képességeinek fejlesztését célzó pályázat győzteseit Budapesten fogadták a Magyar Kultúra Alapítvány székházában. Kún Emese könyvjutalommal és oklevéllel tért haza.

A Somorjáról és Csallóközről írt tanulmányának értékelésében kiemelték, hogy gondolatmenetét egy történetbe ágyazta, és valóban gyerekszemmel ábrázolta szülőföldjét. Emese elmesélte, hogyan született a történet, amely második díjat hozott neki. „Amikor megkaptam a biciklimet, a Dunához hajtottam vele. Ott kaptam ihletet a szép táj láttán” – mondta a kilencedikes lány, aki egyébként múlt szombaton felvételizett a győri Révai Gimnáziumba. Bár a szülőföldjéhez kötődik, tanulmányait mégis Magyarországon szeretné folytatni, ha úgy hozná a sors, akár le is telepedne ott. „De ez még messze van! Ha otthon találnék olyan főiskolát és munkát, ami tetszik, akkor visszajönnék” – töprengett tovább az írói vénával és kiváló rajztehetséggel bíró lány.

Tanárnője, Kósa Krisztina elmondta, a fogadással egybekötött budapesti eseményen neves egyetemi tanárok és szaklapok főszerkesztői voltak jelen. „Láthatóan felfigyeltek a tehetségekre, Emesének külön is gratuláltak, és a további írásra ösztönözték őt” – mondta büszkén a magyar–történelem szakos tanárnő, akit Emese tulajdonképpen meglepett a tanulmánnyal, ugyanis minden előzetes egyeztetés nélkül választotta a témát, és írta meg a kétoldalas esszét.

A Palóc Társasághoz 179 pályamű érkezett szlovákiai és szerbiai magyar diákoktól. A díjátadó ünnepségen több első és második díjat is kiosztottak.

RÉSZLET KÚN EMESE DOLGOZATÁBÓL

„2007. október 23-án 15 éves lettem. Már előtte egy nappal megkaptam a szüleimtől a várva várt új biciklimet.

Másnap, miután hazaértem az iskolából, eszembe jutott a garázsban pihenő bicaj. Aznap nyirkos, borongós idő volt, de nem bántam, örültem, hogy legalább már nem esik. Melegen felöltöztem, és felpattantam a járgányra. Első utam a Duna partjára vezetett vele. (...) A másik parton már Magyarország, a hátam mögött a Csallóköz húzódott. Eszembe jutott, hogy kiskorunkban a nagyszüleimmel és az unokatestvéremmel jöttünk ki ide hétvégéken, ebéd után, kavicsokat gyűjtögettünk, és megtömtük vele a zsebünket. A nagyapám kacsázni tanított, ami azóta sem megy olyan jól, de ő mutatta meg először. Emlékeztem arra is, amit egy kedves ismerősöm mondott egyszer, amikor itt ücsörögtünk egy késő délutánon. Azt mondta, hogy ha egyikünk a másik parton állna, akkor is el tudnánk beszélgetni. Van ebben igazság, sok értelemben is. Ő arra gondolt, hogy hallanánk egymás hangját akkor is, ha ő ott, én pedig itt állnék. Később tovább fűztem a gondolatot. Csallóköz ma már Szlovákia területén van, a Duna másik oldala pedig Magyarország, de mi még azért megmaradtunk magyarnak, a mi ajkunk is arra az ízes, ősi beszédre áll, egy másik nyelven kimondott szóban is. A Duna hát nem lehet választóvonal, hanem egy véna, ami egyenesen a szívbe vezet. Európa szívébe.

Ahogy tovább bicikliztem a töltésen, messzebbről láttam Somorját, a szülővárosomat. Kiemelkedik a víztorony, ami alatt ott bújik az érték, a világszerte irigyelt, kristálytiszta, mélyből törő gyógyvízforrás. Az iskolában mostanság hívták fel a figyelmünket ennek megóvására. Somorja környékén ma már mesterséges a táj, eltűntek a kis erdők, ligetek, a csodás élővilág, amit én már csak a nagymamám elbeszéléseiből ismerhetek. Nem védjük hát kellőképpen a kincset, amit Isten a kezünkbe adott. Mégis mindig ott lesz a szívemben a Kárpát-medence eme kis szeglete. Ahogy előrenézek, a ködben a bacsfai templom tornya rajzolódik ki. Szent hely ez, zarándokhely. Toronyiránt mentem hát, ahogy a mesében is, hisz mindig ez a jó irány. Hogy kis túrámat ne hosszabbítsam a zord időben, lekanyarodtam a folyó mellől. A körtvélyesi út környékén átvergődtem egy sárosabb földúton. Szintén nagymamám visszaemlékezéseiből tudtam meg, hogy itt régen egy falu állt, Körtvélyes, amely csakúgy, mint a természeti szépségek, teljesen eltűnt a föld színéről. Tejfalu felé vettem az irányt. Ez a település ma már Somorja része, de egykor még nem kötötte össze ezeket a sok új utca. A mi utcánk legvégére érve gyerekkoromban már a határban voltunk, most egy új negyed, sok ház, utca húzódik itt. Felidéződik bennem nagymamám írása egy helyi lapban, amit épp aznap olvastam el, Skriba Pálról, a tehetséges festőről és tanárról, aki Tejfalu szülötte. Sajnos csak nagyon kicsi koromig ismerhettem őt, munkássága viszont az egész házunkban visszatükröződik.”