Szubjektív kalóznapló a rejtelmes Szigetről

Az ambient sátor sziesztázó törzsvendégeiAzzal illene kezdenem, amivel a magyarországi lapok többsége kezd, hogy tudniillik látogatottsági csúcs dőlt az idei Sziget Fesztiválon. Hiába, más időket élünk, mint 1993-ban, tombol a rekordok kora, és micsoda gyönyörűség manapság azt olvasni, hogy míg 1993-ban összesen 43 ezren voltak a hajógyári szigeten, ma már egy esős napon vannak ennyien, és idén összesen csaknem 370 ezren voltunk. Ha nem tévedek, ilyen esetekben már nem nullszaldós a vállalkozás, vígan kattog a pénztárgép. De vajon ki az, aki sajnálná a bevételt a szervezőktől? Álljon ki megverekedni velem! Hiszen ezek a lelkes, ügyes és ravasz szervezők nem félnek ízlést formálni a szórakoztatás mellett, nem félnek meghívni olyan előadókat, akik a maguk műfajában világsztárok, ám a magyarországi közönség csak a Szigeten jegyzi meg a nevüket. Akkor viszont többnyire egy életre. Ezért van, hogy a továbbiakban már nyugodtan meghívhatóak önálló koncertre a Petőfi Csarnokba, vagy akár egy stadionba is.

Tizenkét év alatt azt is sikerült elérniük, hogy lenyugodjanak végre a polgári kedélyek, hogy a kerület polgármestere ne csapjon országos ribilliót a zajszint miatt, a kereskedelmi tévések kevesebb mohikánfrizurás, kőrészeg vagy locsolókocsi előtt ugrándozó fiatalt mutogassanak, ehelyett kezdjenek el foglalkozni a programkínálattal, fedezzék fel maguknak, mondjuk, a dzsessz-színpadot, a színházi sátrat vagy a világzenei nagyszínpadot.

Azaz a konzumkultúrára berendezkedett média megtörni látszik, legalábbis a Sziget Fesztivállal kapcsolatban. Ez a látogatók összetételén is meglátszik. Nyüzsögnek a harmincasok-negyvenesek, és egyre több a szemünk láttára megfiatalodó ötvenes őshippi, humán értelmiségi, pesti sznob. Ez utóbbiak főleg a világzenére vevők, elzarándokolnak megtekinteni azokat az előadókat, akikről az ÉS-ben vagy a Magyar Narancsban olvastak. A külföldi fiatalok többsége már ismerősként üdvözölte az Afro Celt Sound System-et (róluk még esik szó), az Oi Va Voi zenekart (róluk is) vagy az Orchestra Baobab-ot, akikről, megkockáztatom, már itt a Felvidéken is hallottak páran. A legnagyobb elragadtatással talán Rachid Taha zenéjét fogadta a world music-közönség, szerény saccolásom szerint legalább harmincezren tolongtak a helyszínen. Az algériai rai zene merész forradalmasítója két hónappal ezelőtt adott koncertet a Millenárison, pár éve pedig a Nagyszínpadon ejtette ámulatba a felkészületleneket, köztük engem is. Most experimentálisabb volt, mint valaha, a régebbi számok is új techno-svungot kaptak, amikor pedig a Rock the Cashbah című Clash-klasszikusra zendített rá, egy harmincas osztályfőnök a szemem láttára ugrott a kocsmaasztal tetejére, hogy lásson is, ne csak halljon. Ha az illető három nappal azután ott lett volna a folkszínpadnál, valószínűleg vad pogózásba kezd, amikor a szerb rezesek Milan Nikolič vezetésével a Kis Éji Zenére zendítettek rá, amolyan Boban Markovič-os felfogásban.

Talán éppen ez a nyitottság a legjobb a Sziget Fesztiválban. Hogy olyan dolgokkal is találkozik a konzumidióta, amelyek létezéséről addig fogalma sem volt, hiszen honnét is lehetett volna. Azok a tizenéves punkok például, akik a baszk táncházban teljes extázisban ropták a körülírhatatlan, ám rendkívül sodró ritmusú, lendületes zenére, valószínűleg keresni fogják a baszk népzenei CD-ket a boltokban, és nem csak az ETA ugrik majd be nekik a szó hallatán. Pedig, megkockáztatom, az a két mohikán egy esős őszi napon valószínűleg nem váltott volna jegyet a Marcibányi téren egy baszk táncházba... A kultúra ugyanis sokszínű, izgalmas, és egyáltalán nem olyan, amilyennek a tévénézők és rádióhallgatók hiszik. Belegondoltam, mit szólna vajon a saját édesanyám ahhoz a zenéhez, amit két pánsíp, egy tekerőlant, egy beazonosíthatatlan afrikai hangszer, egy ír duda, egy hegedű, egy koboz és egy gitár produkál, nem is beszélve a tam-tam dobokról, melyeket egy hindu félisten szólaltat meg. Nos, ez volt az Afro Celt Sound System, Simon Emerson kreálmánya, aki szerint a kelták Afrikából érkeztek ĺrországba. Hát mit mondjak, a zenében tényleg nincs lehetetlen...

Nem létező kalapomat a brit Oi Va Voi zenekar előtt is megemelem. Jiddis, balkáni, latin és közép-európai zene találkozása ez a digitális technika vívmányaival, valamint a rockzene lendületével és karcosságával. Ekkora stíluskavalkád hallatán meg sem lepődtem, amikor egyszer csak színpadra lépett Németh Juci az Animából, és elénekelte A csitári hegyek alatt (Under the Csitári Mountains) című magyar népdalt a bohókás britek közreműködésével. CD-jüket, amely tavaly második lett az összesített world music-listán, csak azért nem hallgatom naphosszat idehaza, mert nem átalltak ötezer forintot kérni érte a színpadhoz közeli lemezboltban. Savanyú ábrázatomat látván az egyik eladó megsúgta, hogy ha pár hónap múlva felkeresem azt a bizonyos budapesti boltot, sokkal olcsóbban hozzájutok a koronghoz, ezek itt ugyanis „szigeti árak”.

Az egészségesek is megtapasztalhatták, milyen mozgáskorlátozottként élniA szerző felvételeiHa már így akaratlanul elérkeztünk a szigeti árakhoz, megragadnám az alkalmat, hogy idézzem Marcus Dannert Düsseldorfból, aki tizenkilenc éves, másodszor vett részt a fesztiválon, és megkért, hogy feltétlenül írjam meg, milyen remekül érezte magát. „Úgy éltem itt, mint egy király. Egy kétnapos németországi fesztiválon többet költök, mint itt egy hét alatt, ráadásul itt nívósabb a zenei kínálat, és kedvenceimet, a Die Arzte zenekart is láthatom. Mindeközben nem kell garasoskodnom, ehetek-ihatok, amit csak akarok” – mondta mosolyogva a felnyírt hajú német srác. Nos, ennek nagyon örülök, mégsem állhatom meg, hogy ne kritizáljam kissé a szigeti vendéglátó-ipari egységek árait. Például a 950 forintos koktélokat, a 600 forintos féldeciket, amelyek ráadásul csak négy centiliteresek, a 350 forintos hot dogot, amelyhez a világ legíztelenebb virslijét használják, és az ezerforintos gyros-tálat, amellyel, bizony, egy női gyomor sem telik meg. És itt van ez a bizonyos Arany Ászok sör, amelyet egész biztos csak és kizárólag erre az alkalomra fejlesztettek ki. Mert kötve hiszem, hogy másutt is elfogy belőle egymillió hordó, 250 forintos korsóáron. Dicséret illeti viszont a 499 forintos egytálételeket prezentáló kifőzdéket, ezeket kezdettől fogva szívesen látogattam, mert adagjaik gálánsak, ízeik elfogadhatóak, választékuk pedig kifogástalan. Egy mélytányérnyi sólettel például ketten laktunk jól, a lecsós virslit pedig jobban csinálják, mint én, pedig eddig azt hittem, legalább ebben a műfajban legyőzhetetlen vagyok. Akik felfedezték a Magic Mirror sátor mellett tanyát verő Főzelékfaló nevű helyet, azok 280 forintért ehettek fenomenális főzelékeket. A Milli tejbár szintén kitett magáért, sztrapacskájuk 350 forintért egészen tűrhető volt, nem beszélve a fokhagymás-tejszínes öntetről, amelyet pennére öntöttek, és amelynek receptjét az utolsó napon sikerült kiimádkoznom a főszakácsból.

A nem zenei élvezeteknél maradva: aki eddig nem próbálta ki a hajójáratot, jövőre semmiképp se hagyja ki. Jó néhány éve el lehet jutni a Szigetről sétahajóval a Margit hídig, de eddig valahogy hidegen hagyott ez a dolog, afféle turistáknak szóló mű-attrakciónak tartottam. Nos, be kell vallanom, hogy elragadtak előítéleteim. Az élmény bőven megér háromszáz forintot, ráadásul épp ott és akkor nevezték ki Budapest Plázsnak az Árpád hídtól a Jászai Mari térig terjedő placcot, vélhetően az autósok legnagyobb ürömére. Nem várt bónuszként így hétfőn igazi tengerparti műhomokban sziesztázhattam egy óra hosszáig, amíg meg nem érkezett a „visszahajó”. Esküszöm, jobb volt, mint kedvenc ejtőző sátram, az ambient sátor, amelyet direkte lazításra találtak ki a szervezők.

A másik ilyen nem várt élmény a Luminárium volt. Erről egy külön kis dolgozatot tervezek, mert a dolog igen feltöltötte bágyadt lelkemet, és nem mellékesen leszámoltam egy negatív prekoncepcióval is, miszerint az egész egy szemfényvesztés. Nos, jövőre ide se sajnáljátok a másfél órás sorban állást, kedves szigetlakók. Ez egy 1200 négyzetméteres felfújható szobor, labirintusszerű, összenőtt alagutak és tágas kupolák hálózata. Több mint 50 méter hosszú, a prospektus szerint 5000 munkaórára volt szükség, hogy 6000 darabból összeillesszék. A tervező célja az volt, hogy olyan, semmi máshoz nem hasonlítható tereket hozzon létre, ahol az emberek nem csak megnézik a műalkotást, hanem érzik és hallják is ezeket a színes lényeket. „Merülj el a folyékony fényben! Próbáld ki, milyen, amikor ennek a hatalmas gumikaleidoszkópnak a színei az összes érzékedre hatnak” – tanácsolja a műsorfüzet, és igaza van.

Ha nem is az összes, de számos érzékre hat a zsonglőrködés is. A domboldalon tevékenykedő artistaképzősök szinte egész héten noszogattak, hogy próbáljam ki a dolgot, hát végül megadóan kezembe vettem két műanyag botot, hogy laza csuklómozdulatokkal egy harmadikat ütögessek velük. A produkció hosszas gyakorlás után is szánalmasra sikeredett, ezt sokkal jobb nézni, mint csinálni. Nagy meglepetésemre viszont az óriásgömbön való egyensúlyozás sok műkedvelőnek remekül ment, bár én ezt pénzért sem mertem volna kipróbálni. A bóvliárusoknál mindenesetre egész héten nagy volt a kereslet zsonglőrfelszerelés iránt, csakúgy, mint a jojók, valamint a világító nyakbavalók iránt.

Vicces pólókból is nagy kínálat várta a fesztivál résztvevőit, rengeteg fogyott például a „Magyar vagyok, nem turista” feliratú pólókból, ami azért sok mindenről árulkodik. Igaz, néha számomra is hasznos lett volna, mert igencsak sokan kérdezték tőlem az egy hét alatt, hogy beszélek-e magyarul. „Hát, Parti Nagy Lajos után nehezen állíthatom ezt magamról” – válaszoltam ilyen alkalmakkor, legutóbb épp a Sárbogárdi Jolán-felolvasóestről jövet. Aztán egy filmes beszélgetésen kiderült, hogy Pálfi György, a Hukkle rendezője Taxidermia címmel filmet forgat az egyik kedvenc Parti Nagy-novellámból, a Hullámzó Balatonból, a Hollywoodoo együttes frontemberének főszereplésével. Elgondolkodtató, hogy a számos fesztiváldíjat besöprő fiatal rendező nem kapott odahaza támogatást új filmjére, úgy kellett innen-onnan összekaparni a stekszet. Illetve nem éppen innen-onnan, hanem többek között az Arte csatornától és a világhírű Sundance fesztivál szervezőitől, akik egyedüli európai forgatókönyvként pénzdíjazták ezt a munkát. Nekik, úgy látszik, jobban megéri a dolog, mint a magyarországi kurátoroknak.

A Nagyszínpad idei kínálata a szaksajtóban meglehetősen langyosnak találtatott, mások azt állítják, ezzel tovább szélesedett a spektrum. Hát igen, most már belefér az élőben borzalmasan hamis Sugababes is, akiket egyébként a műsorfüzet nem átallt „az utóbbi évek egyik legüdítőbb popzenei csapatának, a slágerlisták világába életet csempésző popzenének” titulálni. Nos, szerintem ez a zene ugyanolyan kémiai elegy, mint a többi konzumadó számára gyártott konzumtermék, és ne feledjük, hogy a brit trió egyik tagja fekete, a másik mongoloid, a harmadik pedig európai fazon, azaz még a dizájn is tervezőasztalon született.

A magyar élmezőny, illetve a zenekarok menedzserei és kiadói évente közelharcot vívnak a szervezőkkel a nagyszínpadi jelenlétért, azaz a fél nyolcas idősávért. Vannak protekciósok, mint a Sziámi vagy a Kispál, de akadnak olyanok is, akik maguk vívták ki saját maguknak a közfigyelmet, mint például a sokat ostorozott, ám szerintem korszakalkotó Bee#lga. Az ő koncertjükre tavaly egyszerűen nem fértem be a WAN2 sátorba, erre most megkapták a nagyszínpadot, és oda is vonzottak vagy tízezer embert.

A tömegvonzás persze sokkal jobban megy a Faithless zenekarnak, miattuk az Árpád-híd forgalma is megbénult kedd este. Ekkor dőlt meg az a bizonyos látogatottsági rekord. Nem merem megsaccolni, mennyien lehettek összesen a színpad előtt, mert akkorra már olyan tömegundorom volt, hogy inkább a VIP-szektorban felállított remek plazmatévén néztem a koncertet. Ez a plazmaképernyő volt egyébként a legjobb ötlet azon apróságok közül, amelyekkel a szervezők tavalyhoz képest emelték a rendezvény színvonalát. A Faithlesst egyébként a legjobb fesztiválzenekarok egyikének tartom, mert bár lemezeik nem korszakosak, koncerten olyasmit sikerült elérniük, mint egykoron a Prodigynek: egyesítették a metalistákat, technoidokat, tinilányokat és alternatívokat, sőt néhány punk is ott tombolt a többiek között, ha jól láttam a képernyőről.

A közönség idén sokkal jólfésültebb volt, mint tavaly. Kevesebb volt a rendbontás, a biztonsági emberek legtöbbje kedélyes informátornak tűnt, sőt olyat is láttam, ahogy egy In-Kal-os barátságosan vízipisztolyozik két roma kiskorúval. Az 1994-es félelmetes taszigálásokhoz képest ez tényleg figyelemre méltó előrelépés. A vendégek többsége kultúráltan szórakozott és fogyasztott, előszeretettel turkáltak a butikokban, mütyür- és szuvenírárusoknál. Nyüzsögtek a hoszteszek, osztogatták a különböző ajándékokat, én a Fitness-müzliszeleteknek örültem leginkább, többször visszamentem potyázni. Lám, a kommercializálódásnak is megvannak az előnyei...

Idén nem gyűjtöttem söröspoharakat, mert nem kínáltak értük karórát, amit aztán egy másik szponzor-helyszínen kalapáccsal szétverhetett az ember. Talán majd jövőre. Mert egy dolog egészen biztos: ott a helyem jövőre is.

Mert rájöttem, hogy többféle kultúrember van. Vannak, akik évente eldöntik, jövőre tutira megnézik maguknak azt a rendezvényt, amelyre már a mongol, chilei és amerikai újságírók is kíváncsiak. Vannak aztán olyanok, akik egész évben spórolnak, hogy ott lehessenek. És vannak, akiknek eszükbe se jutna ott lenni, ám a médiának köszönhetően megingathatatlan véleményt alakítottak ki a rendezvényről. Nos, számukra nekem nincs mondanivalóm...