„Szégyenkezni semmi okunk”

Úgy nyilatkozott a konferencia után, hogy a hazai magyar tudományosság terén a néprajz az a terület, mely a legtöbb eredményt produkálta.

Az is lehet, hogy ezt csak azért gondolom, mivel ezt a szakterületet ismerem a legjobban. Kiváló eredményeket vehetünk számba a nyelvészet, a 20. századi történettudomány terén, az irodalomtudománynak is egy erős, modern hajtása van az utóbbi években kibontakozóban. Bátran állíthatom, hogy a szlovákiai magyar néprajz tudományos teljesítménye az utóbbi évtizedben-évtizedekben jelentősen javult: úgy is mondhatnám, hogy tudományszakunk végre felnőttkorba lépett. Hogy mást ne mondjak, van immár szinte teljes szlovákiai magyar néprajzi bibliográfiánk. Ilyen egy magyar nemzeti kisebbségnek sincsen. Van néprajzi összefoglalásunk, ráadásul nemcsak magyarul, szlovákul és németül is – nemzetiségi viszonyok között ez is egyedülálló. Vannak fontos tudományos műhelyeink, van – még ha jelenleg inkább csak papíron is – néprajzi társaságunk, vannak múzeumaink, az egyetem is mozdulni látszik néprajzi vonatkozásban. És – ami a legfontosabb – úgy tűnik, még mindig van energiánk, munkakedvünk, vannak ötleteink. Nem azt mondom ezzel, hogy dőljünk hátra és elégedjünk meg, de szégyenkezésre semmiképpen nincs okunk. Főleg ha belegondolok, milyen kevés ember munkájának az eredménye mindez.

Van visszhang külföldi és hazai szlovák szakmai körökből?

Ahhoz, hogy valóban mértékadó nemzetközi visszhangra lehessen számítani, idegen nyelveken (tehát szlovákul, németül, angolul) kell publikálni huzamosabb ideig és módszeresen, nemzetközi tanácskozásokat szervezni, azokon részt venni, nemzetközi kutatási projektumokba bekapcsolódni stb. Ilyen téren még gyerekcipőben járunk, bár vannak már biztató jelek, mind a publikációk terén, mind a visszhangot illetően. Hogy személyes példát mondjak, A szlovákiai magyarok néprajzáról (Liszka József 2002-ben megjelent összefoglaló munkájáról van szó – a szerk. megj.) az első szakmai híradás szlovákul jelent meg a Slovenský národopis hasábjain, majd egy másik a brünni Ethnologia Europea Centralis lapjain (s általában is úgy érzékeltem, hogy a szlovák kollégák jobban örültek már könyvem magyar kiadásának is, mint a magyarok.) A szlovákiai magyar néprajz eredményeire leginkább a németek figyelnek oda, híradásokat, recenziókat osztrák (Österreichische Zeitschrift für Volkskunde), svájci (Schweizerisches Archiv für Volkskunde) és németországi (DGV-Informationen, Hessische Blätter für Volkskunde) szaklapokban egyaránt számba vehetünk.

Beszélhetünk-e szlovákiai magyar néprajzról, ill. az EU-n belül meddig aktuális ez a meghatározás?

Bármeddig, bár ez a meghatározás nyilván a konkrét kutatási terület földrajzi körülhatárolását jelenti, és nem valami teljesen sajátos, minden mástól különböző kutatási metódust, szemléletmódot, netán saját elméletet. Mindamellett lehetnek a szlovákiai magyar néprajznak sajátos feladatai, amelyek a kutatott etnikum, ill. térség sajátos földrajzi fekvéséből, etnikai összetételéből adódik. Ily módon térségünkben nem a hagyományos magyar néprajzot, hanem az európai etnológiát preferálnám. Hosszú ideig nem tudatosítottuk azt az óriási előnyt, hogy a szlovákiai magyar néprajzkutatók a magyar mellett bírják a szlovák nyelvet, ismerik a szlovák kultúrát. Ezt az adományt a legmesszebbmenőkig ki kell használni, összehasonlító vizsgálatokat kell végezni. Ezt magyarországiak nem tehetik meg helyettünk, a szlovákok sem (bár náluk, az egyetemi oktatásban nagyon is odafigyelnek erre, és a magyarul tudó hallgatóikat igyekeznek ebbe az irányba terelgetni). A kezdeményezést ezen a téren nem szabadna kiengedni a kezeink közül.

Milyennek tartja a hazai magyar néprajzi könyvtermést ‘89-től?

Gazdagnak, egyszersmind vegyesnek. A rendszerváltás után a második világháborút követő időszak (de talán még a két világháború közötti időszakhoz viszonyítva is) soha nem látott lehetőségeink lettek tudományos produktumaink közreadására. Ideológiai kötöttségektől és cenzúrától mentesen voltaképpen minden megjelenhet, és hál’ istennek meg is jelenik. Hál’ istennek, mondom még akkor is, ha ez a fene nagy szabadság egy csomó fércművet, féltudományos munkát is a felszínre hozott.

Véleménye szerint hogyan lehetne változtatni azon az állapoton, hogy sok hazai magyar szakember hosszabb-rövidebb ideig kénytelen mással keresni a kenyerét, esetleg Magyarországon munkát vállalni?

Erre a kérdésre megnyugtató szakmai választ nemigen tudnék, s talán nem is igen lehet. Mármint néprajzi szakmait. Politikai, gazdaságpolitikai vetületei vannak ennek: tehát egy jobban prosperáló országnak nyilván több jut a tudományok támogatására is. Másrészt ma vannak jól képzett néprajzkutatók, akik tenni is szeretnének, sőt így is tesznek, de szakmájukban nem tudnak elhelyezkedni, tehát vagy mást csinálnak fő munkaidőben, vagy kényszervállalkozóként próbálnak megélni szakmájukból. Másrészt vannak, akik nyugalmas állami helyeken töltik napjaikat, s alapvetően szinte semmit nem tesznek, nemhogy vállalt hivatásukért, de még fizetésükért sem. Aztán vannak olyan diplomás néprajzosaink, akiknek nincs állásuk, de jobb is így... Mindezt azért mondom, hogy érzékeltessem: nem lehet általános receptet adni, egyedileg kell minden esetet elbírálni. Miután Budapesten végeztem néprajz-régészet szakon, 1980-tól az érsekújvári múzeumban kaptam régészként állást. Hiába szerettem volna néprajzkutató lenni, egészen 1991-ig néprajzzal csak szabad időmben foglalkozhattam. 1991 óta hivatalosan néprajzosként dolgozom, azóta viszont annyi a szervezési, könyvkiadási stb. munka, hogy valódi tudományos alkotótevékenységgel jószerével most is csak esténként, hétvégeken tudok foglalkozni. Ezzel nem azt mondom, hogy biztosan jól van ez így, sőt még azt sem, hogy mások is kövessék példámat, de megbékéltem ezzel az életformával, s az én életemben ez nyilván nem lesz már másként.