Számtalan csalódás érte az ország népét

1988-ban szereltem le, és két év katonai szolgálat után a helyemet kerestem a civil életben. Sajnos nem vettem észre a kínálkozó lehetőségeket, szinte kilátástalannak láttam a helyzetem. Talán ennek is tulajdonítható, hogy a nyolcvankilences eseményeket úgy éltem meg, mint életem egyik nagy csodáját. Még naplót is írtam arról az időszakról.

Néhány óra leforgása alatt megváltozott a világ?

Igen. Eufóriában fürödve úgy éreztük, hogy az az élet, amit addig éltünk, egyszeriben jobbá lesz, minden szebbnek tűnt. Hatalmas élmény volt számomra az, hogy az emberek között leomlottak a falak, mindenki nyitott, őszinte lett. Divat lett a másság elfogadása.

Emlékezetes élménye ezekből a napokból?

Rengeteg van. Például épp a Magas utcai 44-es borozóban ültünk, amikor berohant egy lány, és közölte a társasággal, hogy lemondott a kormány. Mintha csak régi, kedves ismerősünk volna, valamennyien összecsókoltuk, a következő kört pedig a pincér fizette. Sajnos, a 44-est időközben lebontották; a lány valószínűleg a mindennapok hajszájában megfáradt családanyává lett; a tolerancia pedig? Nos, az is rövidesen elillant.

Pedig ‘89 novemberében még „divat volt” szeretni egymást, sőt még a magyarokat is...

ĺgy van. Emlékszem, amikor a magyarországi diákok nevében Szesztay Ádám (a pozsonyi magyar nagykövetség jelenlegi kultúrattaséja – a szerk. megj.) köszöntötte a pódiumról a tömeget, hatalmas üdvrivalgás fogadta, és még azok, akik korábban tagadták is magyar felmenőiket, büszkén vállalták magyarságukat.

Miben látja ennek az okát?

Magyarország a szocialista blokkon belül is egyfajta nyitottságot képviselt, így a gyengéd forradalom napjaiban a tolerancia szimbólumává vált.

De hamarosan lerombolták az illúzióinkat.

Sajnos. Lassan elfogytak a barátok, nem sokkal később a nagysurányi szlovákok közellenségnek kiáltottak ki bennünket.

Kiket tekint a gyengéd forradalom nyerteseinek?

Azokat, akik időben felfedezték a kínálkozó lehetőségeket, és vállalkozni kezdtek. Sok barátom, közeli ismerősem „nőtte ki magát” nagyon hirtelen menő vállalkozóvá, néhányuk ma az ország leggazdagabb embereinek a sorába tartozik. Aztán akadnak közöttük olyanok is, akiknek egy ideig jól ment, de nem feledve, hogy honnan indultak, támogattak másokat is. Sokuk ma mellőzött emberként él, annak ellenére, hogy a kilencvenes évek elején úgy tűnt: belőlük alakul majd ki az a réteg, mely vezető szerephez jut a társadalomban.

Tizenöt év nem kis idő, nyilván sok csalódás is belefér?

Számtalan csalódás érte az ország népét; ezek egy része abból adódik, hogy a világ közben hihetetlenül felgyorsult, és mi nem bírjuk követni. Tizenöt éve például még azt hittük, hogy néhány év alatt feltornázzuk magunkat a nyugat-európai életszínvonalra; ám ma, amikor már tagjai vagyunk az Európai Uniónak is, sokkal óvatosabbak vagyunk helyzetünk megítélése során. A pozsonyiak számára hatalmas élmény volt, amikor megnyílt az osztrák határ, és átjárhattunk a szomszédokhoz tapasztalatokat gyűjteni. Sokan azt hitték, rövidesen mi is hasonlóképpen fogunk élni. Ma pedig azt tapasztaljuk, hogy bár a határok leomlottak, a különbségek tovább mélyültek, még szegényebbek vagyunk, mint a forradalom előtt, ráadásul a társadalom elfásult, beletörődött abba, hogy csak a kormányok változnak, más nem...

Apropó, Pozsony; milyen változásokat élt meg a főváros magyar lakossága a másfél évtized alatt?

Mint említettem, kezdetben erénynek számított, ha az ember ősei sorában fel tudott mutatni egy-két magyart. Az idő előrehaladtával azonban láthatóvá vált, kik azok, akik számára a magyarság vállalása nem csupán egy újabb ok a melldöngetésre. A főváros légköre toleránsabbá vált, az utóbbi években pedig egyre érezhetőbbé válik az egykori háromnyelvű Pozsony iránti nosztalgia.

Pedig a kilencvenes években kimondottan magyarellenes hangulat uralkodott országszerte.

Igen, de ‘89-ben mindez még elemi erővel tört elő. Akkor azt hittük, minden egyszerűbben fog menni. A kilencvenes években Pozsony magyar szervezetei szinte egyáltalán nem működtek, aminek megvolt a politikai háttere és az anyagi vetülete is. A pozsonyi magyarok végül is magukra maradtak. Ennek egyik oka a decentralizálás, tehát az, hogy maga a főváros is veszített vezető szerepéből. A másik az időhiány.

Úgy érti, mások lettek a prioritások?

Igen. Triviálisan hangzik, de korábban volt idejük az embereknek. Ma azt tapasztalhatjuk, hogy a kulturális és közösségi élet szervezésében a diákok, főképp azonban a nyugdíjasok veszik ki a részüket. A középkorosztály egyszerűen eltűnt; tehát vívja mindennapi harcát a megélhetésért és a fennmaradásért. Azok, akik a közösség húzóerejét adhatnák, idejük körülbelül kilencven százalékát karrierük építésére és anyagi helyzetük javítására fordítják. Ők, illetve gyerekeik vannak kitéve legjobban az asszimilációnak is.

Ön helytörténészként is ismertté vált. Milyen változásokat élt meg maga a főváros?

E téren a helyzet egyértelműen jó irányban változott. Tudni kell azt, hogy a szocializmus éveiben olyan emberek döntöttek a városkép alakítása felől, akik szinte semmilyen szálakkal nem kötődtek Pozsonyhoz. Lerombolták a vár alatti Zsidó-utcát, és a haladás jegyében olyan építményeket emeltek, mint a Parlament, vagy az Új-híd. Valljuk be: egyik sem illeszkedik környezetébe. A rendszerváltás után ez a törekvés megszűnt, a város vezetése ma arra törekszik, hogy felújítsa a történelmi épületeket, megőrizze azok patináját. Ennek köszönhető, hogy a Pozsonyba látogató idegenek ma egy nagyon tetszetős, minden igényt kielégítő nagyvárosban találják magukat.

Közben arra is rájöttek, hogy a magyar múltból tőkét lehet kovácsolni...

Igen. A város vezetése ma már másképp értékeli azt a tényt, hogy Pozsony a magyar királyok koronázási városa volt. Keresi a kapcsolatokat a többi koronázó várossal, és ma már szoros szálak fűzik például a budavári önkormányzathoz.

Mindent egybevetve: elmondható, hogy most már „jó nekünk”?

A dolgok nem csak feketék vagy fehérek. Társadalmunk egyik nagy hibája, hogy nem képes az igazi, gyökeres átalakulásra. Sajnos, a rendszerváltás igazi nyertesei az előző rendszer haszonélvezői. Az ember ma mindenütt az egykori kommunista párt, rendszer kiszolgálóival találkozik; úgy tűnik, ez a típus eleve a túlélésre rendelkezett be. Ennek oka egyszerű: nem csak az anyagi helyzetük volt kedvezőbb, de jobb iskolákba járhattak, bővebb kapcsolatrendszerrel rendelkeztek. Nyolcvankilencben övék volt a pálya, nem voltak konkurenseik, akikkel versenybe kellett volna szállniuk. Nem elhanyagolandó az sem, hogy nekik volt világképük, hiszem más rajthelyzetből vághattak neki az életnek.

Hogy áll a többség jövőkép dolgában?

Sajnos, nagyon kevesen vannak, akik látják a végcélt. Anélkül pedig nagyon kevés az esély a sikerre.