Strédl Terézia: Mindegyikünk az emberiség egyedi, eredeti példánya

Ha valaki végigtekint a kutatási témáin, kötetein, akkor egyebek mellett olyan hívószavakkal találkozik, mint az inkluzív pedagógia, tolerancia, érzelmi intelligencia... Ezek látszólag nem feltétlenül összefüggő témák, de ez természetesen nincs így. Hogy alakult ki az ez irányú érdeklődése? Hol vannak ennek a gyökerei?

Azt hiszem, hogy a neveltetésben. Én egy olyan nagycsaládból származom, amely nagyon humanisztikus értékeket vall. Tehát ez egy nagyon pozsonyi és nagyon toleráns család. Mindig éreztük – a testvéreim és én is –, hogy nem vagyunk annyira előítéletesek és kisstílűek. Emellé pedig azt a neveltetést kapta az ember, hogy amit megtanulsz, az már a tiéd – hogy ami a fejedben van, az a legnagyobb érték. A könyvolvasás, a kulturális élet, az amatőr színjátszás, a napi újságolvasás, s ezzel együtt a közélet szerves részét képezte az életünknek. Mindig segítettük egymást, az altruizmust, ami velünk született tulajdonság, azonban fejleszteni kell, mi megéltük ezt a gyakorlatban. A mai napig összefog az öt testvér, minden héten beszélünk, ők a legjobb barátaim.

A segítségnyújtást viszont sokféleképpen lehet művelni. Hogyan alakult ki az, hogy önnél a tudományos vonal kapta a legnagyobb hangsúlyt?

30 évig pszichológiai tanácsadó központban dolgoztam, amit én is alapítottam 1975-ben, most pedig már 19. éve a felsőoktatásban dolgozom, lényegében véve eddig két munkahelyem volt. Sokan azt mondják, hogy olvasni szeretnek – én azonban nem, hanem tanulni szeretek. Nagyon nyitott vagyok az új dolgok iránt. Viszont nem elégszem meg csak magával az információval, hanem utánanézek az ok-okozati összefüggéseknek.

Egy segítő szakmában nem lehet a tünet alapján ítélkezni.

Akár pszichológusként, akár oktatáskutatóként nézzük a pályáját, folyamatosan problémákat próbált megoldani. Ez nyilván nem könnyű feladat. Mi védi az embert a kiégés ellen?

Az, hogy szeretem csinálni.

Nem olyasmivel foglalkozom huzamosabban, amit muszáj megcsinálnom. A segítő szakmákban nem lehet csak a fizetésért bejárni dolgozni.

Ebben segített a konszolidált családi háttér is. Arra azért nagyon odafigyeltem a galántai tanácsadóban, hogy ne megoldatlan problémákkal menjek el otthonról, ill. mivel 18 évig vezetője is voltam, a cégkultúrára is nagyon ügyeltem. Tehát az etikusság a közös nevező. Ezt már gyerekkoromban is megkaptam, emlékszem, egyszer édesanyámmal sétáltam Dunaszerdahelyen almát rágcsálva. Egyszer csak megkérdezte tőlem, hol az almacsutka? Azt válaszoltam, hogy eldobtam. Erre visszaküldött, hogy vegyem fel, és dobjam a szemétkosárba.

Pedig az ráadásul egy olyan hulladék, ami természetes és gyorsan lebomlik.

Igen, most már azt mondjuk (nevet).

Térjünk rá kifejezetten az oktatásügyre... Meglátása szerint hogyan lehetne úgy átalakítani a szlovákiai közoktatást, hogy az inklúzió kerüljön előtérbe? Azt hiszem, hogy kijelenthetjük, ez még mindig egy elvégzendő feladat – ill. mindenki tudja, hogy ezzel foglalkozni kéne, mégsem történik szinte semmi.

Lehet, hogy egy osztrák példával kezdeném. Amikor Brigitte Sindelarkolléganő a magatartászavarral küszködő gyerekekről beszélt, azt mondta, Ausztriában ilyenek nincsenek. Elhisszük neki? Hát nem. Viszont van náluk egy össztársadalmi attitűd, ami arra vonatkozik, kreatív vagy eredeti magatartást előlegeznek meg annál a gyereknél, aki úgymond kilóg a sorból. Nálunk a minisztérium által megszabott feladat volt Szlovákia minden iskolájába elvinni egy könyvet az óvodáskorú magatartás-zavaros gyerekekről, amit egy kollégám írt. Megkérdeztem tőle, hogy miért címkézed a gyerekeket már az óvodában? Válaszként felmutatta az Egészségügyi Világszervezet listáját, amelyen rajta van ez a megnevezés. De megérdemlik ezt a gyerekek, igazán erről lenne szó?

Vagyis ez gyakorlatilag egyfajta stigma is lehet rájuk nézve.

Igen.

Tehát nálunk van egy össztársadalmi probléma, ami arra vonatkozik, hogy nagyon előítéletesek vagyunk, valamint elég keményen „kasztolunk”.

A PISA-monitoring azt jelzi vissza, hogy nagyon korán szelektáljuk a gyerekeket. Az élet természetes szegmense, hogy színesek vagyunk – együtt. Minél jobban homogenizáljuk a csoportokat – például matematika vagy nyelvi osztályokba stb. – akkor a tagok csak a belső modelleket követik, mivel nem látnak mást. Amikor megjelentek az óvodai vegyes csoportok, akkor egyes szülők fel voltak háborodva, hogy a pedagógusok hogyan készíthetik fel az ötéveseket az iskolára, ha ott vannak velük a háromévesek is. No de otthon a többgyermekes családban a kisebbek zsigerből megtanulnak dolgokat az idősebbektől, akik pedig akár vigyázhatnak is rájuk. Tehát amit ösztönösen megtanulhatnánk, annak köre nagyon leszűkült. Ez az egyik dolog. A másik a személyközpontúság elve:

mindegyikünk az emberiség egyedi, eredeti példánya. Az uniformizált oktatás azonban még mindig jelen van, tehát még mindig gyanús az, aki kilóg a sorból.

A harmadik dolog pedig az autonóm iskola és pedagógus. Lehet, hogy az utóbbinál kezdeném, mert ha van két párhuzamos hetedik osztály, akkor azokban biztosan más hangulatok vannak, de hogy milyenek, azt csak a pedagógus tudja. Hiszek azoknak a cseh kollégáknak is, akik 10-15 éve szajkózzák, hogy vannak tantervfüggő gyerekek. Nem a diákokkal van a baj, hanem nagyon sűrű a tanterv. Az online oktatás alatt nagyon számítottam a bölcs pedagógusra, aki kiszűri a lényeget. Ez is a differenciálás.

Lehet, nagyon lehangoló leszek, de például ami a szegregálódás felszámolását illeti, nem késtünk már el vele? Ráadásul ennek különböző fajtáiról keveset beszélünk a nyilvánosság előtt, miközben mindenki tudja, hogy súlyos gondok vannak az oktatásügyben.

Nézze, ott van Thomas Gordon „A tanári hatékonyság fejlesztése” c. könyve, itt beszél a „csodaiskoláról”. A tréningeken mindig ezzel kezdünk. Akárhogyan is képzeljük el ezt az iskolát, az nagyon hasonlítana a mai intézményekre, csak mi dolgoznánk benne másképp. Tehát szemléletváltásra van szükség, azzal pedig nem késhetünk el, mert mi magunknál, vagyis a felnőtteknél tudjuk azt elkezdeni. Ez a mi felelősségünk: hogy mennyire tudjuk következetesen, kitartóan megvalósítani vagy nem. Az oktatásügy a legnagyobb népszínház: egy átlagos osztály 20 gyereket, 40 szülőt, 80 nagyszülőt jelent, s ha ebben a körben valami történik, azt a fél világ tudni fogja. Ha empatikusan tesszük a dolgunkat – ami a segítő szakma kulcskompetenciája –, akkor tudatos hibák nem történhetnek, vagy ha igen, akkor okulunk belőlük.

Lehet-e ezek alapján azt mondani, hogy igazából nem is oktatási, hanem társadalmi reformra lenne szükség?

Is-is. Tudjuk, hogy az oktatásügy nagyon komoly ideológiája minden társadalomnak. Az a kérdés, hogy mennyire vagyunk nyitottak az újdonságra? Csomó ember leragad a múltban, mert akkor jobb és egyszerűbb volt, azt már ismerjük. Van aztán, aki a jövőt építi, de mennyit foglalkozunk a jelennel itt és most? 1990 óta nagyon sokat terveztünk, én is benne voltam a minisztérium testületeiben, de az ember 10-20 év után abbahagyja, mert amikor ennyi idő után is azokról beszélünk, amelyekről azelőtt is, akkor kifárad az ember.

A társadalmi reform kapcsán arról is érdemes beszélni, hogy az intolerancia, a xenofóbia vagyis a csoportalapú gyűlöletkultúrák szinte erősebbek, mint mondjuk 10 évvel ezelőtt. Ilyenkor belegondol az ember, hogy mit lehet ekkora ellenerővel szemben tenni?

Erich Fromm írja azt, hogy mindegyikünk rasszistának születik, vagyis eleve bennünk van az az igény, hogy mi legyünk a legszebbek, legjobbak, legtökéletesebbek. Panaszkodunk a társadalmon belüli rivalizációra, de ez ösztönkésztetés. A kooperáció, együttműködés viszont tanult készség.

No pontosan ezt kéne az óvodától kezdve nagyon módszeresen tanítani. A gyerek nem előítéletes, de ha azzal jön be az osztályterembe, hogy nem ülök le melléd, nem fogom meg a kezedet, akkor azt otthonról hozza.

Mennyire okoznak itt gondot más, a mindennapokban jelen levő berögződések?

A tudás- és teljesítményorientált társadalom szorongást váltott ki az emberekből. 1970-ben Konrad Lorenz azt fogalmazta meg, hogy a mai ember üzemanyaga az attól való félelem, hogy nem tudsz eleget tenni az elvárásoknak. Ebben teljesen elveszik a te eredetiséged és képességed. Vannak örökölt tulajdonságaink, erre mondjuk például azt, hogy „olyan vagy, mint édesapád”. A családban pedig sokszor az elvárásokkal szembesülünk. Az egyetemen tanítok az „ismeretlen ismerősökről” is. Vagyis ismerjük-e valójában a gyerekeinket? Vagy csak az elvárásunkat, hogy milyen gyereket szeretnénk? A személyközpontúságban arra fókuszálunk, hogy minden ember kreatív – ezt vallom én is –, csak nem mindenki kapja meg a lehetőséget arra, hogy ezt kibontakoztassa. Ez egyben a feltétel nélküli elfogadást is jelenti. Olyan önmegvalósítást, ahol a személy kiteljesedik önmaga és mindnyájunk javára.