Sokat kivett belőlem ez a tizenöt év

Legalábbis nem évek és pláne nem alig másfél évtized alatt. Gondolkodásmódot pedig még kevésbé lehet váltani ennyi idő alatt. Ez az egyik lényeges tapasztalatom az elmúlt másfél évtizedet illetően. Akkor, 1989-ben minden bizonnyal volt bennem lelkesedés, fiatalabb is voltam, 36 éves, tehát időben kapott el a rendszerváltás. Ahhoz már eléggé koros voltam, hogy elég tapasztalatom legyen, ahhoz meg elég fiatal és lelkes, hogy legyen bennem kellő tenni akarás. Egyrészt nem lehet egymástól elválasztani a magánembert, a közéleti embert, a pártpolitikust senki esetében. Bármilyen minőségünkben szólalunk meg hivatalosan, abban az ember egésze, teljessége, felfogása, magatartása benne van. A rendszerváltás feltétlenül hozott pozitívumokat. Nem tagadható, hogy a kommunista rendszerhez képest mégiscsak számos változás állt be. Emlékszem, még a váltás előtt Magyarországra akartam utazni, temetésre. Nem kaptam forintot, természetesen némi kritikus hangot engedtem meg magamnak. Mire a helyi párttitkár elé kerültem, az elvtárs már azzal fogadott, hogy aha, maga az, aki szidta a szocializmust. Nos, ehhez képest ma már paradicsomi állapotok uralkodnak. Ha magamról beszélek, egy alapvető dilemmám van, és ez a korábban már említett teljesség dilemmája. Egyszerre próbált meg az ember értelmiségiként cselekedni, pártpolitikusként viselkedni, ami 15 év után most már jól látható, nem megy. A politikusnak alapvetően érdekei, a civil értelmiséginek pedig elvei vannak. Ez kétfajta felfogása, megközelítése a dolgoknak, a célok elérésének eszköztárát is meghatározza. 89-ben odaálltam, odaálltunk sokan a képzeltbeli barikádra, jelzem, nem mindenki volt ott, 15 év után néhányan mégis hajlamosak felemlegetni forradalmár voltukat. Volt, akit hamarább felfalt a forradalom, én egy kicsit szívósabb voltam. Most már úgy látszik, elváltak véglegesen az utak, úgy tűnik, nekem marad a civil közélet. Magánemberként azt sajnálom, hogy a családom, mely részese volt mindennek, nem feltétlenül volt nyertese ennek az elmúlt 15 évnek. Sokat kivett belőlem is, meg a hozzám közel állókból is ez a másfél évtized. A kommunizmus idején is kereste az alkotó ember a maga lehetőségeit, mert ez a dolga. Jelzem, abban a rendszerben is voltak lehetőségek időnként a kitörésre. Számomra ilyen volt Rimaszécs. Ki emlékszik ma már az érintetteken kívül a Munkaérdemrenddel kitüntetett Új Élet Szövetkezetre? A fogalmak is eltűntek, így a munkaérdemrend, a szövetkezet, meg annak vagyona is. Annak idején én ezen a helyen emberekre találtam, olyanokra is, akikre valakik ma hajlamosak követ dobni, anélkül, hogy tudnák, az is egyféle vállalás volt abban a korban és abban a helyzetben.

Manapság gyakran felmerül bennem a kérdés: miért csak a fasizmust szidjuk folyton? A kommunizmus mivel volt jobb, miben volt másabb? Vörös volt a színe barna helyett, horogkereszt helyett meg sarló és kalapács? Adtak neki esélyt, hogy évtizedekig a lágyabb arcát mutassa, így megpróbálja relativizálni korábbi énjét. Ha a kommunizmusban mindenki gazember lett volna, ahogy meggyőződésem szerint nem volt, akkor miért állítjuk ennek az ellenkezőjét a fasizmusról? Abban a rendszerben nem voltak emberek, akik a rájuk kényszerített bélyegekkel együtt emberként próbáltak viselkedni? Manapság hajlamosak vagyunk sémákban gondolkodni. Aki antifasiszta, az egyben demokrata is? Erről nem vagyok meggyőződve, csak arról, hogy aki demokrata, az antifasiszta. Tizenöt év szabad társadalmának építése után érdemes ezen elgondolkodni.

Nem biztos ám, hogy ennek a tizenöt esztendőnek minden közszereplője van annyira hiteles és van annyira tisztességes ember, mint voltak egyesek annak idején, a rendszerváltás előtt, akár ama bizonyos bélyeggel együtt is. A rendszer esetében nyilvánvaló: kommunizmust nem, demokráciát igen. Itt nem lehet relativizálni a dolgokat! Válasszuk külön az egyes embert, az egyént, és válasszuk külön a rendszert. Minden rendszerben lehet tisztességes, emberi módon viselkedni, cselekedni, akár önkéntes vállalásból, belenyugvásból, vagy kényszerből.