Selye János Egyetem: nehéz volt a kezdet

Mikortól vett részt a Selye János Egyetem létrehozásának előkészítésében?

A kilencvenes évek végén a pedagógusszövetség keretében beszéltünk arról, hogy a felvidéki magyarságnak létre kellene hozni egy magyar egyetemet. Aztán elindultak bizonyos tárgyalások az 1998 és 2002 közti kormányzati időszakban. A politikusok is elkezdtek egyeztetni a nyitrai főiskolával, majd mi, a pedagógusszövetség szintén. Kialakult egy bizottság, amelynek tagja volt Szigeti László, Bauer Győző, én, László Béla... Abban próbáltunk megegyezni, hogy a nyitrai egyetemen létrejöjjön egy magyar kar. Az akkori kormányfőhelyettes, Csáky Pál megígért nekik a kar kiépítésére 60 millió koronát. Beindult egy nagyon komoly tárgyalássorozat az ottani rektorral. Rábólintottak arra, hogy legyen a neve Jókai Kar. Az utolsó tárgyalás a pozsonyi minisztériumban volt talán 2001-ben. Amikor ott megjelentünk, az egyik tagunk, László Béla nem jött velünk. Később megjött, de a másik asztalhoz ült. S akkor elmondták, hogy a tisztán magyar karba nem mennek bele. Nemsokára László Bélát kinevezték egy új kar dékánjának, amely a Közép-európai Tanulmányok Kara lett Nyitrán. Ezzel esett a magyar kar ügye.

Mi hozta el aztán a fordulatot az ügyben?

A 2002-es választáson a Magyar Koalíció Pártja jól szerepelt, 20 képviselővel jutott be a parlamentbe, és sikerült a kormányprogramba belevenni az egyetemalapítás kérdését. Ez koalíciós feltétel volt, mégpedig úgy, hogy az egyetemet a parlament az első kormányzati évben szavazza meg.

Milyen kompromisszumokat kötöttek ebből a célból?

A kompromisszum az volt, hogy a győztes párt a kormányfőt, a második párt a parlament elnökét adja. Állítólag ott elhangzott, hogy Bugár Béla felajánlotta a parlamenti elnöki posztot azért, hogy az egyetemalapítás belekerüljön a kormányprogramba. Ezt tőlük hallottam. Ha ez a kormányprogram része, akkor a koalíció tagjainak kötelességük megszavazni. Elkezdtünk rajta dolgozni, én főleg papírmunkával, az egész koncepciójával foglalkoztam, Csáky Pál pedig a törvénytervezetet fogalmazta meg. Az oktatási minisztérium államtitkára Szigeti László volt, az előzetes akkreditációs anyaggal a Bauer házaspár foglalkozott. 2003 elején már olyan állapotban volt az anyag, hogy be lehetett adni a parlamentbe, az Akkreditációs Bizottság véleménye is elkészült, amely semleges álláspontra helyezkedett. Aztán a parlamenti bizottságban óriási csaták folytak, a Smer és Mečiarék pártjának képviselői ellene voltak.

Miről szóltak az érveik?

Az első és legfontosabb az volt, hogy van Szlovákiában elég egyetem, nem kell még egy. Aztán a névvel kapcsolatban: mi Jókait ajánlottuk, de vele kapcsolatban kiderült, hogy valamikor parlamenti képviselő is volt, ezért ő semmiképp sem volt alkalmas. Aztán nekem eszembe jutott, hogy Selye Jánost annak idején Nobel-díjra is javasolták, ez tetszett nekik, a Selye mehet. Majd kiderült, Čaplovič utánajárt, hogy Bécsben született, mivel az apja katonaorvos volt. Hans Selyeként lett bejegyezve az anyakönyvbe, akkor miért akarunk mi Selye János nevet? Az MKP-nak az a célja, hogy mindent magyarosítson, ellopják a történelmet, körülbelül ezt mondták. Aztán a végén olyan kompromisszum született, hogy beleegyeznek, de ne János legyen, hanem Hans. Nem mentünk bele, akkor jöttek azzal, hogy a komáromi gimnázium is bizony Hans Selye. Úgy van az emléktáblájukon. Mi mondtuk, hogy lehet nekik az, de nekünk nem. Végül olyan kompromisszum született, hogy legyen Selye J. Egyetem, ami még John is lehet, mert Amerikában is élt. De mostanra megszokták, már nem irritálja a szlovák közeget, most már nyugodtan mondják, hogy Univerzita Jánosa Selyeho.

Voltak még esetleg nyíltan etnikai alapú ellenérvek?

Mivel az oktatás nyelvét magyarként határoztuk meg, akkor jöttek az érvek, hogy mi a többségi nemzetet diszkrimináljuk, ebből aztán hetekig tartó vita volt, hogy a szlovákok miért jönnének magyar egyetemre. Holott ezt egy nyitott intézményként képzeltük el, természetesen jöhettek szlovákok is. A végén olyan kompromisszum született, hogy az oktatás nyelve magyar és más nyelvek.

Hogyan érezték akkor, mennyire veszélyeztette ez az ellenállás ténylegesen az egyetem létrehozását?

A koalíció tagjai többségben voltak, a szerződésnek pedig része volt ez a koncepció. Ezért is írattuk bele, hogy az első évben kell megszavazni. Akkor még van egyfajta eufória, később elkezd mindenki helyezkedni. Ez jó ötletnek bizonyult. Mivel az egyetemalapításról szóló törvénytervezet a szerződés része volt, Martin Fronc oktatási miniszternek kellett beterjesztenie, és nagyon becsületesen állta a harcot. Ő Zsolna környéki, tanított az ottani egyetemen is, kapott az ügy miatt Slotától és társaitól, ócsárolták Froncot, aki egy szót nem tud magyarul. Én voltam a törvénytervezet előadója, a szitkozódások ellenem is irányultak.

A koalíción belül is volt, aki szembehelyezkedett az egyetemalapítással?

Voltak. 4-5-en jelezték, hogy nem értenek vele egyet, s nem fogják megszavazni. Egy SDKÚ-s rozsnyói hölgy eljött utánam, s megkérdezte, megharagszok-e, ha nem fogja megszavazni. Azt válaszoltam, nem fogok, de nagyon rosszul esne. Ezek a személyek nem mertek nyíltan nemmel szavazni, mert azzal megsértették volna a koalíciós egyezséget, hanem inkább elkéstek, nem jöttek el, kint maradtak a büfében. Hetekig utaztam együtt több ellenzéki, HZDS-es, smeres képviselővel, ők megígérték, hogy nem fognak ellene szavazni. Még Pavol Paška is azt mondta, hogy nézd, mellettetek nem szavazhatok, a fejemet veszik. És tartózkodott. A többi kassai képviselő elkésett.

Lényegében tehát a szlovák pártokon belül is voltak lényeges törésvonalak.

Igen. Aztán például két HZDS-es képviselő megszavazta, Miroslav Abelovský és Ivan Kiňo. A politikában azért az van, hogy bent kígyót-békát kiabálunk egymásra, utána pedig leülünk egy sörre megbeszélni a dolgot. Van benne tehát színészkedés. Biztosítékként szükség volt néhány ellenzéki szavazatra is, hogy csökkentsék a kvórumot, a 77 igen bőven elég volt.

Mi volt a helyzet az szlovákiai egyetemi és tudományos szférán belül?

Soha nem volt gond, például a Szlovák Rektori Konferencia teljesen egyenrangúként kezelt. Még Ján Mikolajjal, az SNS oktatási miniszterével sem volt problémám. Baráti szerződéseink voltak a kassai, a nagyszombati egyetemmel.

Hogyan emlékszik a szavazás utáni hangulatra, illetve melyek voltak a további akadályok?

A szavazás október 23-án volt, s a nemzeti ünnep okán fogadást tartottak a pozsonyi nagykövetségen, ahova elmentünk, s ott már mindenki az egyetemről beszélt. Szomorú volt aztán, hogy miután ezek a dolgok lezajlottak, s a szlovák közeg megnyugodott, akkor jöttek a magyarok, a sajátjaink, akik elkezdték fúrni a dolgot. Ez egyfajta ezeréves átok. A nyitrai karról egyértelműen támadtak minket, mivel konkurenciát jelentettünk, a pozsonyi tanszéken pedig azt mondták, hogy ez egy vidéki intézmény, ahová senki sem fog menni. A sajtóban az jelent meg, hogy úgysem lesz ebből semmi, a jó hallgatók úgyis elmennek stb. Nagyon rosszul jött ez nekünk, mivel 2004 elejétől kormánybiztosként az egyetem kiépítésével voltam megbízva, s Komáromban semmi sem volt, egy épület sem. Volt egy olyan nyomás a magyarság részéről, hogy szeptemberben indítsuk el a képzéseket. Fél év alatt sikerült szerezni 9 épületet, Csáky segítségével kaptunk pénzt a kormánytól, meg a magyar kormány is adott egy keveset. Végig kellett játszani az összes képzés akkreditációs programját is, de nem voltak tanáraink. Csináltunk egy felmérést, amiből kiderült, hogy a szlovák egyetemeken nagyjából 160-an tanítanak olyanok, akiknek magyar a hátterük. Egy részük ígéretet tett, de csak néhányan jöttek át, így kénytelenek voltak magyarországi kollégákat is megszólítani, de ők csak részmunkaidősök voltak. Rengeteg problémánk volt. Volt itt azonban egy kis csapat, úgy 15 ember, aki látástól vakulásig tett az egyetemért, s így indítottuk útjára az intézményt.