Quirinum múltjának szépségéről s kevésbé dicső korszakairól

Aki a világhálón ma megkeresi Környe honlapját, történetéről egyebek közt azt olvashatja, hogy „… a nemzetközi politikai elvárásoknak megfelelően 1947. augusztus 27-én Környén is jogtalan kitelepítés történt. Az őslakosság nagy részét, 101 családot, csekély ellátással zárt teherkocsikba (marhavagonokba) kényszerítették, és őket Németországba szállították. Helyükre Felvidékről, Csallóközből telepítettek át magyar ajkú családokat. A történelem kényszerű népességmozgásainak emlékére a leszármazottak és hozzátartozók oszlopot állítottak a templom parkjában.”

ĺgy került a Csallóköz központjából, Dunaszerdahelyről e településre életének tizenkilencedik évében Petényi György is.

Republikabeli békeidők

„A második világháború idején a magyar alakulatok egyenruhájában kerültem fogságba leventeként – vezeti fel történetét a ma Tatabányán élő, közel nyolcvanesztendős Petényi úr. – Egyébként hetvenholdas dunaszerdahelyi gazda családjából származom, öten voltunk testvérek. Szülővárosunkban apám a magyar párt elnöke volt, így nem mondható el, hogy az első Csehszlovák Köztársaság legkedvesebb embere lett volna… Ettől függetlenül bizonyos derűvel szemléltük, miképp próbálnak jó »csehszlovákokat« faragni belőlünk. Apámnak például minden évben postán megküldték az adóívét, ám ő rendre ráírta a borítékra, hogy »Csak magyarul beszélek!«, s visszaküldte a hivatalba. Három nap múlva már ott volt az asztalon a magyar nyelvű űrlap, mert adóznunk azért kellett… Vagy 1938-ban, a Magyarországhoz való visszacsatolást követően is történtek vidám dolgok, amikor tanács végett maga a csendőrparancsnok kereste fel apámat. Az egyik szerdahelyi vendéglős ugyanis akkora magyar lobogót akasztott ki az erkélyére, hogy az leverte a járókelők kalapját, s a parancsnok nem ismerte az ilyen esetekben foganatosítható lépéseket. Hát vegyen egy ollót, mondta neki apám, vágjon le egy rőföt a zászlóból, így a kecske is jóllakik, meg a káposzta is megmarad…! Egy szó, mint száz: Csehszlovákia az idő tájt a demokrácia mintapéldája volt; aki dolgozott és adózott, az széles körű jogokat élvezett.”

A visszacsatolás idején a dunaszerdahelyi vasútállomáson lakat alatt kellett tartani a magyar katonák élelmiszer-szállítmányát, nehogy a kizárólag fehér kenyérhez szokott csallóköziek megijedjenek a fekete magyar kenyértől; s a városban létrehozott tiszti kaszinó is üres maradt, mivel az csak egy rétegnek szólt, ám a városban az idő tájt más szokások dívtak. A tisztiorvos inkább otthon ultizott a suszterrel…

A természetes kiválasztódásról

A petényi család életében az 1946. év hozott sorsfordulatot; az édesanya meghalt, majd a következő évben kitelepítésre jelölték őket.

„A fehér laposok mindent hozhattak magukkal, teljes ingóságukat – mondja Petényi úr –, így azonnal hozzáláttunk a bálázáshoz és a ládák gyártásához. Édesapám beszerezte az összes szükséges telekkönyvi kivonatott, hogyha egyszer sor kerülne rá, igazolni tudjuk, mink volt, mi veszett oda. Negyvenhét ládát készítettünk – azért tudom ilyen pontosan, mert megszámoztuk őket, s az utolsót ma is itthon őrzöm, a padláson. 1947 szeptemberének tizedik napja körül vagoníroztak be bennünket Dunaszerdahelyen, mégpedig nagyon körültekintő, kifogástalan módon; ezt egy szállítmányozó társaság munkásai végezték. Szeptember 16-án érkeztünk Környére, s hogy miért épp oda, abban már a Magyarországon élő Imre bátyám is közrejátszott. Édesapámnak ugyanis az volt a véleménye, hogy vissza fogunk térni a szülőföldünkre, ezért nem ajánlatos Komárom-Esztergom megyénél távolabbra kerülnünk.

Vasárnap reggel volt, amikor a környei állomásra érkeztünk; a lerakodást követően két házat és két istállót kaptunk, mivel rengeteg ingósággal, jószággal érkeztünk. Ezeket a házakat is svábok lakták, akiket nem egész egy hónappal korábban telepítettek ki innen. Miképp minálunk, itt is nagyon érdekes módon történtek a kitelepítésre jelölések. A néném családja például vitéz Erdélyi házát kapta meg, aki korábban Eihart volt, ám magyarosította a nevét. Bár magyar akart lenni, mégis kitoloncolták innen…”

Mint mások, Petényiék is tizenöt hold földet kaptak az államtól; ehhez további negyven holdat béreltek, így kezdték el új életüket. Petényi György, aki érettségi bizonyítványát is Magyarországon szerezte (magánúton, többször is illegálisan lépve át a csehszlovák–magyar határt), beiratkozott a jogi egyetemre, ám az első szemeszter után félbehagyta tanulmányait, s gazdálkodni kezdett Környén; mindamellett az ifjúsági életet is szervezte.

„Nem állíthatom, hogy nem voltak súrlódások a svábok és a betelepített magyarok között – emlékszik vissza Petényi úr –, de mint mindent, ezt is embere válogatta… Az értelmesebbek felfogták, hogy minket ugyanúgy elmozdítottak a szülőföldünkről, mint a svábokat Magyarországról. A feszültség tehát igen hamar feloldódott, s ebben közrejátszott az is, hogy az országon belül belső telepítésekre is sor került. A Nagyalföldről vagy az ország más vidékéről a svábok helyére telepített nincstelenek nem maradtak sokáig – általában elherdálták a földet, a házat, majd felszívódtak a nagyvárosok iparnegyedeiben. A természetes kiválasztódás működött, s csak az maradt meg, aki nem riadt vissza a munkától…”

Később, az ötvenes években végbement normalizálás során Petényiék a szövetkezetbe adták a földjüket, az állatállományt, s más foglalatosság után néztek. Petényi György az energetikai iparban kapott munkát, ott dolgozott nyugdíjazásáig. A Felvidékre már csak egy-egy itthon maradt rokon halálhírére, illetve Mmindenszentekre látogat haza, édesanyja sírjához…

A több ezer éves település – Környe

A Komárom-Esztergom megye központjától, Tatabányától öt kilométerre délnyugatra fekvő területet már a kő- és a bronzkor embere is lakta. A IV. évszázadban fallal és tornyokkal megerősített város állt e helyen, s a római erőd maradványai még ma is megtalálhatók az Által-ér északi partján.

A népvándorlást követően két és fél évszázadig avarok lakták a települést; nevét első ízben – Kernyeként – 1238-ban említik. 1743–45-ben Esterházy József gróf Salzburgból, Ulmból, Burgenandból és Moson megyéből németeket telepített a faluba. Környe a kiegyezést követően indult rohamos fejlődésnek, majd a XX. század második évtizedének elején kapott újabb lendületet az iparosítás, a szénfejtés megkezdésével.

Őrszigethy Erzsébetnek A nép keveredik, a falu kerekedik című munkáját méltatva írja Környe kapcsán Kovács Lajos a következőket:

„A legnagyobb vesztes svábság – a legmakacsabb hiedelem szerint Környe még mindig sváb település – elnémult, valószínűleg örökre megfélemlített generációi vagy kisodródtak az ország életéből is, vagy futottak néhány kört a majdnem kitelepítés és a vissza-, de már nem hazatérés kálváriáján. Döbbenetes, hogy mégis el merik mondani, hányszor költöztek, s hányszor vásárolták vissza a magukét, hogy csak azért is megmaradjanak, itt maradjanak (volt, aki hatszor).

Ahogyan nem sokkal szerencsésebbek a Duna túloldaláról idekergetett felvidéki magyarok sem. Szerencse-e, hogy lakást kaptak, hogy többet hozhattak magukkal, s hogy közelebb maradtak a hazához a környei otthonban? Az ő tragédiájuk éppen abban van, hogy innen is, onnan is a száműzetés érzésével tekintgetnek a partok felé, s nemzedékváltás kell hozzá, hogy a befogadó faluban őslakosként merjenek fölegyenesedni.”