Pozsony és Budapest egyezségére vár Tokaj-hegyalja

Turistacsalogató látványosságnak sem lenne utolsóFelemás visszhangja volt az országhatárral kettészelt Tokaj-hegyaljai borvidék szlovák oldalán Eduard Kukan külügyminiszter vétójának, amely a négy évtizede tartó vita végső rendezését – Marián Radošovský földművelésügyi államtitkár szavai szerint – akár a jövő év második feléig is kitolhatja.

Voltak, akik örültek a tárcaközi megállapodás elutasításának, mondván, nagy hiba volt beleegyezni a szlovák bortörvény szerint 908 hektárosnak tartott szlovák Tokaj-borvidék 565,2 hektárra történő karcsúsításába, annak ellenére, hogy a ténylegesen művelt szőlőterület a régióban jelenleg mindössze 375 hektárt tesz ki. Mások viszont arra figyelmeztettek, hogy megállapodás híján továbbra sem exportálhatjuk a szlovák tokajit, merthogy a márkanevet Magyarország birtokolja. Ugyanakkor az is igaz, hogy a regisztrált borászok jelenleg még nem termelnek annyi nemes nedűt, hogy abból kivitelre is jusson. Azzal azonban mindenki egyetért, hogy a megállapodás hiánya kihat a befektetőkre, akik óvatosságból inkább továbbra is a magyar oldalon forgatják pénzüket, ott hoznak létre új munkahelyeket.

Az országhatár túloldalán sem voltak maradéktalanul elégedettek a tárcaközi egyezménnyel. Több magyar borász, köztük Árvay János, Tokaj-hegyalja egyik legkiválóbb borszakértője azért bírálta Németh Imrét, mert szerinte Magyarországnak foggal-körömmel kellett volna ragaszkodnia az 1908-as bortörvényhez. Ez alapján pedig a mai Tokaj-hegyaljához szlovák oldalon mindössze három község, Szlőlőske, Újhely és Kistoronya tartozhatna, mintegy 172 hektárnyi szőlővel. Azzal azonban mindkét oldalon egyetértettek, hogy megállapodás híján Magyarországnak és Szlovákiának is nehezebb lesz csatát vívnia a franciákkal, szlovénekkel vagy az olaszokkal, akik jogot próbálnak formálni a „tokaji” megjelölésre, és minden követ megmozgatnak azért, hogy Brüsszel engedélyezze számukra e név használatát 2007 után is.

Szegények és ügyeskedők

Bár Szőlőske a történelmi bortörvény szerint is mindig Tokajhoz tartozott, s a térséget szorgos, szőlőtermeléshez máig kiválóan értő nép lakja, a két ország közti huzavona elbizonytalanította a külföldi befektetőket, elriasztotta őket attól, hogy átlépjék a magyar–szlovák határt, és nálunk fialtassák pénzüket.

A helyi élelmiszerboltban, ahol nagybetűs „Hitelre nem árusítunk” felirat fogadja az érkezőket, alig néhány perces beszélgetés alatt megtudom, hogy a falu lakosságának háromnegyede munkanélküli. Az egyedüli nagyobb munkáltató a térségben a vasút, a többiek Kassára ingáznak, de vannak, akik családjuktól több hétre elszakadva Csehországban vállalnak munkát, csakhogy előteremtsék a mindennapi betevőt. A fiatalok is menekülnek a faluból. Ha itt maradnának, szüleik sorsára jutnának – állítja egy, a korareggeli csatlakozásra várakozó középiskolás lány.

Az emberek többsége – sem helyben, sem Borsiban, Újhelyen vagy Kistoronyán – nem mer gondolni arra, hogy szőlőjéből, borából, a tokaji borkülönlegességekre kötődő idegenforgalomból éljen meg. „Ahhoz sok pénz kellene” – hangzik a leggyakoribb válasz felvetésemre. A szőlőskei dombokon egy-két sor vagy ár furmintot, hárslevelűt vagy sárgamuskotályt művelő gazdák inkább eladják termésüket a nagyobb feldolgozóknak, akik – bár a kimagasló minőségű alapanyag kilója akár 20–22 koronát is megér –, még az ősszel is csak 10–14 koronát fizetnek érte. „De legalább fizetnek” – érvelnek alkalmi kísérőim, rémtörténeteket mesélve arról, hogy kinek hány ezer koronával maradt adósa az időközben megszűnt borüzem, vagy kik és hogyan privatizálták az egykori virágzó állami tulajdonokat.

Egymástól függetlenül – névtelenséget kérve – többen is azt állították, hogy a rablógazdálkodás, az ügyeskedés máig nem ért véget, bár magánosítani már nincs mit. Vannak viszont telkek a hegyoldalon, amelyekre minimális megművelés esetén támogatás kérhető, vagy amelyek kedvezőbb széljárás esetén – vagy a várva várt magyar–szlovák megállapodás megszületése után – fekvésüknél fogva jó pénzért, egyes vélemények szerint akár a vételár tízszereséért is értékesíthetők. Alkalmi kísérőim dotációs spekulánsnak tartják azt a nagytermelőt is, aki koratavasszal munkásokat fogadott szőlője megmetszetésére, ám arra már nem tellett pénzéből, hogy a hajtásokat lekötöztesse vagy akár csak beszerezze a kötözőanyagot.

Ép ésszel nehéz felfogni, miként nőhette be a legjobb fekvésű, egykor mintaszőlőt nevelő szőlőskei hegyoldalt embermagasságú gaz. Bár a területet tavaly kitisztították, a szántáson ismét a gyom és dudva tör utat magának.

Keine Zimmer (frei)

Árnyéka néhai önmagának a ma már csak nevében szőlészeti és borászati szakiskola is. Üvegházai üresek, az egykori elitiskola padjaiban pedig – az iskolalapítók és szaktanárok legnagyobb bánatára – szakácsokat, pincéreket, asztalosokat képeznek. Létesítményei közül már csak a Bodnár Péter pincemester által irányított földalatti labirintus az, amelyre a helybéliek büszkék, s amelynek felkeresését nekem is ajánlották. Ám aki először jár erre, annak a járókelőktől kell útbaigazítást kérnie, merthogy sehol egy figyelemfelkeltő vagy tájékoztató tábla, amely a szlovák Tokaj-helyalja egyik legnagyobb, akár másfél busznyi ember megvendégelésére, fogadására alkalmas pincerendszerére utalna.

Tokaj-hegyaljai utam során azonban nemcsak az egykori vincellériskola pincészetére figyelmeztető táblát hiányoltam. Az érintett falvak egyikében sem láttam fizető szálláslehetőségre utaló feliratot, vagy akár egy közönséges „Zimmer frei”-t. Márpedig a borturizmus panzió vagy kulturált éjszakai menedék nélkül – ha a motorizált látogató kóstolni is akarja a tokaji borkülönlegességeket, nemcsak nézni – elképzelhetetlen. Sajnos, az oktatásügyben uralkodó akut pénzhiány miatt a szőlőskei iskola egykori kollégiumának vendégszárnyában is elmaradtak a karbantartások és nélkülözhetetlen felújítások, így az épület mára lepusztult, és a fizető vendégek fogadására teljesen alkalmatlanná vált. Ennek pedig a tanintézet és a bentlakó szakács- és pincérnövendékek is szenvedő alanyai, hiszen bevételtől a tanulók pedig gyakorlatozási lehetőségtől esnek el.

Évtizedes lemaradás

A magyar Tokaj-hegyalja sem nézett ki másként, amíg a külföldi tőke a kilencvenes évek elejéig nem telepedett ott meg – nyugtatgatják magukat a borászok a határ szlovák oldalán. Szerintük teljesen más lenne a kép, ha Pozsony és Budapest végre meg tudna egyezni. Ezzel Rakaczki Gábor, a tarcali Gróf Degenfeld Szőlőbirtok borászati vezetője is egyetértett. Sőt, azt sem zárta ki, hogy néhány éven belül a magyar és a szlovák tokaji borászok közös marketinget folytatva egy standon kínálják majd termékeiket. Ám amíg nálunk – még szakmai körökben is – a borvidék nagyságáról, azaz a hektárokról esik a legtöbb szó, ezt tartják a megállapodás legsebezhetőbb pontjának, addig a túloldalon az eredetvédelem fontossága, a technológiai szabályok betartása és az ellenőrzés áll a középpontban. Tehát hogy a zárt borvidékre egységes jogszabályok vonatkozzanak, azaz Szlovákia a tokaji borra vonatkozólag teljes mértékben átvegye az EU-jogszabályokkal harmonizált magyar legiszlatívát. Eduard Kukan külügyminiszter a múlt heti kormányülést követő sajtónyilatkozatában azt állította, hogy az ilyen kötelezettségvállalás számunkra teljesíthetetlen. A szlovák diplomácia vezetője egyelőre csak azt tartotta kivitelezhetőnek, hogy lemondunk a kétputtonyos aszúbor előállításáról.

Sajnos szakmai körökben is csak kevesen ismerik be, hogy legalább 10 éves a lemaradásunk Magyarország mögött például a szőlőterületek regisztrációja és ellenőrzése terén. Az ültetvények állapotáról, környezetéről nem is szólva. Egy példa a sok közül: a tarcali Gróf Degenfelt Szőlőbirtok hegyoldalába vezető aszfaltút jobb, mint a szlovák Tokaj-hegyalja központjának tartott Kistoronya főutcája.

Van pozitív példa is

Igazságtalan lennék azonban a tokaji borászokkal, ha a pozitív példákat nem említeném, merthogy ilyenek is vannak. A szőlőskeiek tanácsára meglátogattam és megcsodáltam Nagy Géza és felesége, Anna asszony föld alatti birodalmát. Bár családi vállalkozásukat kicsinek mondják, boraikat ország-szerte ismerik és keresik. A legjobb bizonyíték erre az állandó vendégsereg házukban: alig ültünk le a 30 évig a borászati szakiskolában oktató Géza bácsival beszélgetni, amikor vagy két mikrobusznyi látogató állított be a borászatukba. Amíg a házigazda a vendégek körül forgolódott, az üvegeket és a címkéket vizsgáltam. Merthogy Tarcalon azt mondták: már az üveg formája, alakja, a címke rajzolatának finomsága is árulkodik a borász igényességéről, a műanyag flakonok pedig egyenesen szentségtörésnek számítanak. Meg-győződésem, hogy Nagyék és a nagytárkányi Jaroslav Ostrožovič – az utóbbi termékeit már a nagyobb fővárosi vinotékákban is kínálják – minden bizonnyal ebben a megmérettetésben is helytállnának.