POSTA

A hetvenes évek elején tizennégy fotós végezte el a hároméves fotósképzést. Többen galántaiak voltunk. Valahogy nem tudtunk belenyugodni, hogy nincs tovább. Nem lesznek már rendszeres havi találkozóink.

Hazai és külföldi tapasztalatok alapján eldöntöttük, hogy megpróbáljuk megszervezni a Galántai Fotóklubot. Eliás Tibor és Szvátek Péter barátommal megszólítottuk a fotósokat, akik nagy örömmel fogadták a kezdeményezésünket. Mi hárman lettünk a szervezőbizottság, kidolgoztuk az alapszabály javaslatát, amelyet 1975. október 12-én az alakuló ülés jóváhagyott, és kilenc taggal megalakult a kultúrház mellett a Galántai Fotóklub. A kezdeti nehézségek után, amelyek főképp tapasztalatlanságból adódtak, megkezdődött a klubélet. Az elején nem is sejtettük, hova sikerül majd eljutnunk. Egyre több elismerésben részesültünk. Hazai sikereinket több külföldi is követte. Nagyon jó kapcsolatot sikerült kialakítani a fenntartóval, a Galántai Városi Kultúrotthonnal is, amit később Városi Művelődési Központnak neveztek át. Kezdeményeztük egy galéria kialakítását, amit hozzájárulásunkkal sikerült is megvalósítani. 1978-tól 1992-ig számos rangos fotókiállítást rendeztünk, de hivatásos művészek is büszkén állítottak ki itt. Tárlataink híre gyorsan elterjedt, és pozsonyi, nyitrai, dunaszerdahelyi, majd bolgár, burgenlandi, német, magyar, orosz és lengyel, valamint cseh barátaink fotói kerültek a falra Galántán. A Szlovák Fotószövetség tagjainak fényképei több éven keresztül a nyugat-szlovákiai kerületben csak Galántán mutatták be.

A Pozsonyi Népművelési Intézet vezérigazgatójának díját is megkaptuk, négy tagunk a Fotószövetség Mestere cím tulajdonosa, ketten még a PNI plakettjét is elnyertük, több osztrák és magyar kitüntetést is magunkénak mondhatunk. De a színes diázásban is kezdeményezők voltunk, most pedig a digitális fotózással is ott vagyunk a legjobbak között.

Harmincéves kitartó munka áll mögöttünk. Több mint negyven fotós volt a csapatban. Heten sajnos már nem fognak velünk ünnepelni, de emlékük mindnyájunk szívében ott van.

2005. december 1-jén 18 órakor megnyitjuk jubileumi kiállításunkat a Galántai Reneszánsz Kastélyban. Szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt.

A fotózás iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom a www.fotoklubgalanta.sk web oldalt.

Keppert József, a Galántai Fotóklub elnöke

Adalék a rozsnyói Oscar-díjashoz...

Miután alig röpke két hónap alatt három – terjedelmében egyre gyarapodó – írás foglalkozott az Üzlet a korzón című film rendezőjével, nem tudok ellenállni a megszólalás kísértésének. Történt ugyanis, hogy a film rendezője a szülőházam melletti sarokházban lakott, melynek falára került mostanság az emléktábla. Itt jegyzem meg, hogy ez a ház – ellentétben Kovács Ágnes állításával – az egykori patinás Alexy-ház volt, majd Fuksz Gyuláné (Tököly Gábor nagyapjának testvére) tulajdonába került, s tudtommal sosem volt a Kádár családé. Hogy ők a ház melyik lakásegységében éltek, sajnos nem tudom.

Kádár Jánost ugyanis jól ismertem, nem ifjúságunk idejéből, amikor szomszédok voltunk, de az 1950-es évek közepétől egészen emigrálásukig, s – nem is egyszer – kezemben is tarthattam ama aranyozott kis szobrocskát.

A sors úgy hozta, hogy mikor már mint textilmérnök a pozsonyi cérnagyárban dolgoztam, egyik kolléganőm, a losonci származású Sacher Judit hosszan tartó, de házassággal végződő liezonja volt Jánossal. Judit volt az, aki János egyik pozsonyi látogatása alkalmával – mint a két rozsnyóit – összehozott minket. Mikor János meghallotta családnevemet, rögvest folytatta kérdés formájában: „Kálmán?” Unokabátyámat hívták így, akivel gyermekkorukban játszótársak voltak. Aztán tisztázódtak a személyek, s így kerültem személyes kapcsolatba Jánossal, s mikor már házastársak voltak, prágai lakásuk gyakori vendége is lettem. Első kézből tudtam hát filmjeiről, azok születéséről és arról is, hogy anyósa – Klári néni, a disztingvált dáma – mit mondott az „Üzlet” bemutatója után: „Lehet, hogy fogsz még jobb filmet csinálni, de szebbet aligha...” Ez a jóslat sajnos nem vált be. Itthon, nem túl nagy sikerrel Amanda címen filmre vitte még Zilahy Lajos Valamit visz a víz című regényét, s Amerikában tudtommal két filmet is forgatott, de sajnos egyik sem hozta meg a várva várt világsikert. A vég ott kint szomorú. Elsőnek János ment el, majd Judit, aki súlyos vesebajban szenvedett, s végül Klári néni aggkori elmegyengeségben.

Most még pár szót magáról a tábláról. Helye a ház sarkán nem túl szerencsés, szinte alig látni, s jómagam is keresgéltem, míg megtaláltam most, mikor otthon jártam. Szerintem pedig a család nevét eredeti alakjában, tehát Kádárnak kellett volna írni. A cseh nyelv ugyanis nem bír el két hosszú magánhangzót egymás után, s így módosult Kadárra. Kovács Ágnes első írásában a „Kadar János” teljes anakronizmus. Jánosnak volt egy jogász testvére is itt, Pozsonyban, aki bizony a Kádár változatot használta, dr. Kádár István néven volt ismert.

Varga József, Pozsony