Portyázók – díszmagyarban

Olyan jó tizenkét éve, amikor hirtelen nagy nyomás nehezedett az ékes anyanyelv hivatalos használatára egy bokszbajnok és hírhedt csapatának közreműködésével, akkor bezzeg harcoltunk! Harcoltunk minden tábláért, minden kihasználható lehetőségért, ami a magyarság megőrzését, a nyelv megóvását szolgálta. „Csakazértis” átfestett, lemeszelt város és helységnévtábláinkat őriztük, vigyáztuk, néha még éjjeli szolgálatban is. A hivatalokon ugyan nem szerepelt a magyar felirat, de azt azért a bokszbajnok gőzhengerének mozgatói is belátták, nem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel a keményfejű csapattal. A magánvállalkozók ellen ugyan lehetett burkoltan fellépni, meg lehetett nyomást gyakorolni sűrített ellenőrzésekkel, de akik dolgoztak, és akiknek voltak kapcsolatai a hivatalokkal, nyugodtan ki merték tenni akkor is cégtáblájukat magyarul. Is. Éppen ezért furcsa, hogy jó évtizeddel mindezek után, immáron Európa kebelén pihengetve máig látok faluhelyen is meg városban is egynyelvű feliratokat. Már nem is inkább a hivatalon, hanem magánvállalkozásokat hirdető utcai és kirakati táblákon. Mondhatnám, régi beidegződés. Vagy feledékenység? Vagy csak megszokás, és egyfajta „nehogymárbajlegyenizmus”? Mert soha nem lehet tudni, hogyan is van ez ott azzal a hivatallal. Az ám! Csak ott a baj, hogy minap is megyek öreg tragacsommal egy színmagyar községen keresztül, mikor a szemembe üt egy hirdetőtábla. Megállok, megnézem, elolvasgatom, a szolgáltatás ellen semmi kifogásom. A baj ott van, hogy a kocsmából éppen kilépő emberke érdeklődésemre elmondja, a reklámtáblát állíttató tulaj a falu „díszmagyarja”. Hüledezek sűrűn. Aztán már csak legyintek, és kezdem számba venni, hogyan is állunk mi az ige hirdetésével. Vagyis hirdetjük fennen, mekkora nagy és milyen becsületes magyar emberek is vagyunk, miközben egy nyavalyás hirdetőtáblán nem merjük vállalni magyarságunkat?! Avagy hirdetjük egyetlen, magyar érdekeket is képviselő honi pártunk eszméit, miközben helyhatósági képviselőként szlovák iskolába járatjuk gyermekünket, munkahelyünkön még suttogva sem beszélünk magyarul, de ha pénzért kell megszólalni magyarul, máris folyékonyan törjük az édes anyanyelvet, csak peregjen a bankó a számlálón?! Érdekes helyzet. Vizet prédikálni és bort inni, régi téma, lerágott csont. Csak a hitelesség, csak a varázs törik szilánkokra akkor, mikor ilyet tapasztal az úton járó, a világot kergető ábrándos hazafi. Mert bizony nem attól jó magyar az ember, hogy egész nap piros-fehér-zöldben a Himnuszt énekli, közben meg hirdetőtábláján idegen nyelven díszeleg a reklám. Azt a polgárt sem tudom még az oltár előtt se embernek hinni, aki jó másfél évtizede még a környékére se ment a templomnak, sőt függönye mögé bújva számolgatta, ki és hányszor is ment szentmisére, most meg még a templomi zászlót se szégyelli megfogni, ha éppen a szomszédból átjönnek a neves vendégek.

Őrzők, vigyázzatok a strázsán, máig sok ordas, díszmagyarba öltözött senkiházi portyázik a ti rovásotokra a pozíciókért folyó harcban. A ti szavazatotokat használva!