Pincelátogatás után megmozdul a Lingó-hegy

Nem sokáig marad ilyen szép világos a pince. Ha beköltözik a bor, szép lassan puha, bolyhos, szürkésfekete nemespenész telepedik a durva felületű falakraA szerző felvételeir A falu fölött a Lingó-hegy őrködik némán. Az elnevezés a lengő szóból eredeztethető, ugyanis – mondják –, ha az ember lefekszik a tetejére, a mozgó felhők azt a képzetet keltik benne, mintha maga a hegy mozogna. Azaz: lengene. Tudományosan igazolt tény, hogy ez pincelátogatás után így is van. És a szentesi pincéket kihagyni olyan, mintha Egyiptomban nem néznénk meg a piramisokat, Párizsban az Eiffel-tornyot, Amerikában a Szabadság-szobrot... Kis társaságunk szerencsére csupa tapasztalt utazóból áll, akik nem követnek el ilyen sarkalatos hibát. Hajdók Géza szíves kalauzolásával először Takács Lászlót keressük föl, aki egy igen szép új pincét vés éppen, jó néhány esztendeje. Méghozzá kézi erővel, csákánnyal.

Ha Szentesben valaki pincét szeretne, mindenképpen világos színű vulkáni tufát igyekszik találni, ami viszonylag puha, baltával faragható kőzet. Kézi erővel kivájni egy pincét így is férfimunka. Takács úr pincéje másfajta látványosságokkal is büszkélkedhet: a bejáratnál az amerikai Szabadság-szobor kőbe vésett mása fogadja a belépőt, utalva arra, hogy a borban nemcsak igazság vagyon, hanem ott lakozik a szabadság lelke is, lásd Petőfit. Lelkes önkéntes idegenvezetőnk, a Takács család legifjabb sarja, Szabina lefelé kalauzol bennünket a hegy gyomrába. Az ívben hajló lépcsősor végén elénk tárul a vajszínben ragyogó pincehelyiség, gömbölyűre vésett fülkékkel, oszlopokkal, kehely alakú asztallal. Nem sokáig marad ilyen szép világos: ha beköltözik a bor, szép lassan puha, bolyhos, szürkésfekete nemespenész telepedik a durva felületű falakra. Hosszú évek során olyan vastag lesz ez a réteg, hogy a mennyezetbe nyomott fémpénz megmarad benne, s a fekete falú pincehelyiség a lobogó gyertyákkal titokzatos, de vidám szentélyhez lesz hasonló, ahol a bor szíve dobog a lezárt tölgyfahordókban.

– Ide egy cica jön – mutat Szabina a hátsó falra. – Apukám megígérte – teszi még hozzá.

Miután meggyőződtünk a szentesi bor kiválóságáról, megállunk a pincesor előtt. A láthatáron az alkonyi ködbe vesző újhelyi Sátor-hegyek, odébb kisebb imregi rokonuk.

Ajánlatos valamit harapni, mielőtt megkóstoljuk a következő bort Elballagunk a 18. század elejéről származó uradalmi pince mellett, amely sok fiatalabb társához hasonlóan teli gyomorral várakozik jobb időkre. Tízkoronás szőlőárak mellett igazán nem lehet csodálkozni, ha húsz hektó borok várnak a pincékben. Várnak, de vajon mire egy sörrel átitatott kultúrában? Talán turistákra? Olyanokra – ha még vannak –, akik nem pizzériát és szupermarketet meg shopping centert keresnek, hanem valami értékeset: a táj szépségét és a tájban az embert?

A művelődési házban szíves vendéglátás, terített asztal fogadja a vendégeket. Az asztalokon borkorcsolya: tepertő (és nem töpörtyű), gerezdekre vágott, hámozott alma, apró, szív alakú és csigapogácsák. „Inni kell, ha meghalunk is” – énekli a zenekar, s ezt a jó tanácsot hamarosan csodálatra méltó egyetértésben mindenki megfogadja. Az edzetlen vendég rémülten veszi észre, hogy pohara, amint kiürül, szinte varázsütésre nyomban meg is telik. Akinek üres, annak jár a magyarázat, s ezt az okoskodást igen nehéz megcáfolni, ezért aztán nem is próbálkozik vele senki.

A borversenyt a Csemadok nevében Puszta József nyitja meg hivatalosan, ámde kötetlenül. Némiképp aggódva vesszük tudomásul, hogy csekély harminchat nevezés érkezett, természetesen mind Szentesből. Ebből tizenegy vörös bor, amely külön kategóriát képez. Szentes nem igazán a vörös bor hazája. A verseny pontozásos, szín-illat 1-5 pont, íz 1-10 pont. Holtverseny esetén újrakóstolás, míg el nem dől, melyik a jobb.

S már itt is van az 1. számú bor! Hosszas mérlegelés. A megfeszített koncentrációtól elrévednek a tekintetek. Szakavatott csemcsegés. Agymunka, szelektálás, konklúzió. Hogy melyik bor kié, azt csak egyetlen ember tudja. Ő viszont akkor se árulja el, ha kettévágják.

Tűzrőlpattant menyecskék a 2. számú bort hozzák. Nagyon nehéz elbírálni olyan borokat, melyeknek szőlője egymás mellett érett, ugyanazon föld táplálta, ugyanazon nap melengette.

Ajánlatos valamit harapni, mielőtt szánkba vesszük a 3. számú bort. Ez még talán jobb, mint az előző kettő. Igen jó minősítést érdemel. S vajon hogyan is lehetne „lepontozni” szorgalmas emberek egész évi munkáját?

S már hozzák is a következőt, s ez így megy egy darabig, amikor is, talán úgy a huszonharmadik bor tájékán nótaszó hallik az asztalok felől. Vörös borok érkeznek, amelyeket talán jellemezzünk azzal, hogy itt otellóról senkinek sem a velencei mór jut az eszébe.

A harmadik bor után beúszik a kolbászillat, a zsűri összeszámolja a szavazatokat. Régi szentesi szokás, hogy a nyertesek egy-két korsónyi kóstolót hoznak helyezett boraikból. Hát csak nem maradhatnak szárazon a torkok reggelig?

A művelődési ház fölött kifeszíti csillagos sátrát az éjszaka, s néhány megátalkodott úgy véli, itt az ideje, hogy elinduljanak a hegyre, egy kis utó borkóstolásra. Ez az a pont, amikor az edzetlen vendég visszakozni kénytelen. Törékeny, szőke hölgy kínálgat díjnyertes nedűjéből, s a rémült tiltakozásra megvetően legyint: – Nem is vagytok ti igazi borivók!