BARANGOLÓ: Pécs, a bakancslistás

Már három éve nem jártunk otthon. Most párommal és két gyermekünkkel indultunk a kultikus és misztikus Baranya megyei székhelyre, Pécsre.

Szálláshelyünk egy garzon volt, ahol egy barátnőm látott minket vendégül. Sok jó ember kis helyen is elfér, a lakás mérete éppen elegendőnek bizonyult. Amennyiben hasonló típusú szállást foglaltunk volna öt éjszakára, akkor egy két hálószobás apartmanért 300 eurót fizettünk volna, ellátás nélkül. A parkolásról sem feledkeztünk meg. Mivel fizető parkolóövezetben laktunk, előre kellett gondolkodnunk. Heti bérlet vásárlására nem volt lehetőség, kénytelenek voltunk havi bérletet váltani a Biokom, Parkolás Pécsett honlapján.

Az odaút varázslatos volt. Szikrázó napsütésben autóztunk, nem a mihamarabbi megérkezés, hanem az út szépségének élvezete volt a lényeg. Győrön keresztül haladtunk 82-es úton, elmentünk a Pannonhalmi Főapátság, a Cseszneki vár és a monumentális Zirci Ciszterci Apátság mellett, majd Veszprém útvesztőiből kikeveredve – mert valahogy ott mindig eltévedek –, Balatonfűzfő felé indultunk. Első és egyetlen megállónk Balatonkenesén volt, ahol egy tágas játszótér mellett parkoltunk le. Kisétáltunk a Balaton partjára, megcsodáltunk a móló mellett ringatózó vitorlásokat, élveztünk a hűvös szelet és az arcunkat melegítő napsugarat. Gyors ebédünket, az út túloldalán lévő élelmiszerüzletben vásároltam, egy-egy pizzaszeletet, amit az egyik szabadtéri padnál fogyasztottunk el.

Továbbhaladva, a Balatont magunk mögött hagyva, a kanyargós kaptatón elénk tárult a buja erdő. A színes lombkoronák köszönik, jól vannak, még nem dobták el leveleiket az ősz első szavára. A Pécs várostáblájánál nagyot dobbant a szívem, amit fizikailag is éreztem. Négy óra környékén érkeztünk a belvárosba, csúcsforgalom volt. Az araszolás közben enyhíthettünk kíváncsiságunkon, megcsodáltuk a gyárvárosi patinás utcafronti homlokzatokat, a nemrégiben kihelyezett óriáskereket és a jogi kar épületét.

Első napján bejártuk a környéket, tiszteletünket tettük egy letűnt korszakot meghatározó és élénken felidéző régi vásárcsarnoknál, ahol gyerekként zsírpapírba csomagolt hurkát ettünk, az egyetemi éveim alatt pedig mindig egy-egy almát vásároltam. Csodálom Pécset, szépsége, bujasága, gazdag sokszínűsége lehengerel.

Barátokkal sétálva a belvárosi utcákon elöntött a nosztalgia, ma is elevenen élnek bennem a tini évek, amikor pénztelenségünkben csak fel-alá lófráltunk szabad délutánjainkon a Király utcán, róttuk a szokásos köreinket, hol szerelmekkel, hol barátnőkkel találkoztunk. Gyerekkoromban a Kertvárosban éltünk, egy tízes blokk hetedik emeletén, ahol az ablakon kinézve a Mecsek jellegzetes vonalai tárultak a szemem elé. Reggelente sokszor maszatos köd fedte a hegyet, este pedig narancsszínű naplementében úszott az egész. Éjjel a város apró szentjánosbogarait figyeltem, a sugárban szétáradó főutak fényeit és a belváros zegzugos utcáinak világítását, melyek onnan a távolból is élettel telítettek meg engem is.

Az egyik este ellátogattunk a belvárosi Nagyszínházba, hivatalos nevén a Pécsi Nemzeti Színházba. Molnár Ferenc klasszikusát, Az Üvegcipő című előadást néztük meg, melynek ősbemutatója csaknem 100 éve, 1924-ben volt a budapesti Vígszínházban. A Nagyszínház épülete egy szóval: „szerelem”! A fali és a mennyezeti, arannyal futtatott, míves stukkók szemet kápráztatóak, a régi ám kényelmes székek, a kifogástalan fény- és hangtechnika pedig minden érzékünket kényezteti. A színház büféje előtt, a felvonások közti szünetekben – ahogy minden egyes nagyszínházi látogatásom alkalmával –, tömött sorok álltak. Csak a legszemfülesebbeknek jutott a szokásos apanázsból, mielőtt újra szétgördült volna a függöny, láttuk, sok tányéron egy-egy finom isler várakozott, kísérőként pedig egy-egy pohár fehér bor az asztalokon.

A darab után betértünk az egyik legközelebbi és talán a legdrágább gyrosozóba, ami még nyitva volt. Tény és való, hogy az adagok nagyok voltak, de kétszáz méterre odébb jó pár száz forinttal olcsóbban hasonló gyrosost találtunk. Konstatáltuk, hogy legutolsó látogatásunk óta a belvárosi, éjjelig nyitva tartó gyorséttermek megsokasodtak, kiszolgálva a szórakozóhelyekről kisétáló éhes fiatalokat – és idősebbeket is.

Az 5 nap alatt három másik városban jártunk, Kaposváron, Mohácson és Pécsváradon. Bár háromból kettő városnézést elmosott az első, Pécsváradon szerencsénk volt elsétálni a Dombay-tóhoz, ami a Mecsek egyik alsóbb lankáján, egy völgy szívében terül el. A fölénk magasodó tűlevelűekkel szegélyezett Dombay-tó nyáron igazi üdülőparadicsom, az Orfűi-tó után a környéken élők második legkedveltebb fürdőtava. Játszóteret ugyan nem találtunk a gyerekeknek, de a néhány évvel korábban végzett beruházás keretében a tóparti objektumokat felújították, egy komplex fitnesz parkot és több új padot is elhelyeztek.

Pécs városának kihagyhatatlan helyei a Széchenyi tér és Gázi Kászim pasa dzsámija, a Tv-torony, a Király utca és a belváros zegzugos utcácskái, a Négytornyú, azaz a Pécsi Székesegyház, az ókeresztény sírkamrák, vagyis a Cella Septichora, a Zsolnay Kulturális Negyed és a Tettye, onnan folytatódva a Havihelyi sétány és a Havihegyi templom. Sétatúránkon mi ezek közül csak párat látogattunk meg most. Amint visszatérünk, folytatjuk a helyi különlegességek felkutatását.