Nosztalgia nélkül

Nem a jóstehetség kerekedett felül bennem, még csak nem is láthattam a nemzetközi nagypolitika kulisszái mögé, csak egyszerűen éreztem, hogy ami körülvesz bennünket, már annyira rohadt, levegőtlen és elviselhetetlen, hogy törvényszerűen bukásra van ítélve. Hogy érik az idő.

Három év múlva ránk tört 89 novembere, ám a láda pezsgőről az események forgatagában mindketten megfeledkeztünk. Pár év múlva pedig legfeljebb a temetőben kérhettem volna számon rajta, mert időközben, időnek előtte, elhunyt az illető. Meg aztán ki gondolt volna azokban a meglódult időkben ilyen kicsiségre? Ez a fogadás utólag nevetségesnek tűnik, hiszen bármelyikünk veszített volna, nem engedhette volna meg magának, hogy csak úgy bemenjen a boltba, és vegyen egy láda pezsgőt, tekintve, hogy a bérünk éppen csak a megélhetéshez volt úgy-ahogy elég. „Jövőbe látásunk” tehát irreális és abszurd volt.

Mint ahogyan abszurd és Ionesco-i volt maga a rendszerváltás is, amelyet utólag ugyan ilyen-olyan (leginkább bársonyos) forradalomnak neveztek el. Ma már tudjuk, szó sem volt forradalomról, hiszen annak általános kísérőjelensége, hogy a régi rendszer vezetőit, haszonélvezőit és kedvezményezettjeit elküldik a pokolba, de legalábbis félreállítják a közügyektől. Utólag szinte hihetetlennek tűnik, hogyan egyezkedtek a forradalmárok (nevezzük őket inkább a rendszerváltás levezénylőinek) a diktatórikusan uralkodó kommunista párt fejeseivel, milyen kulcsok és szorzók alapján oszlott meg a politikai hatalom, hogyan menthették át magukat azok, akiket most is van szerencsénk elviselni, mi több, akik ma is igyekeznek megmondani nekünk, hol lakik az igazság. A régi bűnökért senkit sem vontak felelősségre, a titkosszolgálat emberei és a besúgók köszönik szépen, jól vannak ma is. Régi pozícióikat és kapcsolataikat kihasználva ma a gazdasági szférában „hasznosítják” magukat, és tömik a zsebüket. Miközben sok értékes ember került kényszerpályára, hullott el útközben vagy adta fel a szabadságát, elveit és álmait, mert a dzsungel törvényei nem kedveznek az álmodozásnak. Röviden: ez volt a békés rendszerváltás.

Tudom, ez így igencsak elnagyolt és lehangoló képlet, ám gondoljunk bele: ha nyolcvankilenc őszén mindenféle prognosztikák és hatástanulmányok eredményeként megkérdezték volna Közép-Európa tömegeit, vajon akarják-e a bizonytalanságot, valószínűleg csak egy maroknyi ember jelent volna meg a tereken. Ha nyolcvankilencben mindenki tisztában lett volna azzal, mekkora munkanélküliség, létbizonytalanság szakad a nyakába, otthon lapított volna a kemencepadkán. No persze, mondhatná bárki, a tömegek mindig későn reagálnak a változásokra, és legfeljebb elviselik azokat a következményeikkel együtt. Ráadásul rég elmúltak azok az idők, amelyeket Ortega y Gasset a tömegek lázadásaként fogalmazott meg. A tömeg időközben manipulálhatóvá és fogyasztóvá vált, ebben a világ nem hogy előre haladt volna, de visszalépett.

Szabadok lettünk, szoktuk mondani a kételkedőknek, akik visszasírják a régi világ látszólagos biztonságát. Igen ám, de milyen szabadság az, amikor az ember a nap huszonnégy órájából tizenhatot azzal tölt, hogy a megélhetés taposómalmában izzad, vagy azon töri a fejét, hogyan, miből éljen meg? A diktatúra rabságát felváltotta a mammon rabsága? Felmerül a kérdés: létezik egyáltalán emberi szabadság? Ha igen, mik a kritériumai? Szabad-e az ember, ha éhezik, ha nincs hol laknia, veszélyben a munkahelye, ha kiszámíthatatlan a jövője? Ha hajbókolnia kell a főnökének, talpnyalóvá kell válnia, hogy ki ne toljanak vele? Ha azok, akiktől egzisztenciálisan függ, nem tartják be a törvényeket, és úgy játszanak az emberi sorsokkal, ahogyan nekik tetszik? Nem úgy állunk-e a szabadsággal, hogy csak a gazdagok kiváltsága?

Akkor mégis miért emlékezünk úgy nyolcvankilenc novemberére, mint a megváltásra és a felszabadulásra? Ezt a kérdést inkább a fiataloknak kellene feltennünk, akiknek – talán furcsa a megfogalmazás – nincs diktatúraélményük. Akik hajlamosak a szabadságot természetes halmazállapotúnak tartani, valami olyasminek, amilyen a belélegzett oxigén. Igaz, honnan is ismernék a kommunista múltat, amikor a tankönyvekben alig vagy csak érintőlegesen találkoznak vele? Honnan tudnák, mi történt ötvenhatban, hatvannyolcban, mi volt a Szolidaritás, hogyan működött az elnyomó államgépezet, mit jelentett a berlini fal, és milyen új típusú diktatúrák állnak lesbe a háttérben ma is?

Talán keveset beszélünk arról, hogy a kapitalizmusnak az a modellje – melynek számára mi voltunk az elrettentő példa –, amely a múlt század hetvenes éveiig létezett, és egyik fontos jellemzője a szolidaritás volt, megszűnt létezni. Hogy a világ, kinyílásával paradox módon – köszönhetően a globalizmusnak – egyre zártabb rendszerré válik egyidejűleg. Hogy a közösség individuumok halmazára hullik szét, amelyben család, nemzet, kultúra, Európa és egyéb, valamikor szent fogalmak, úgy árválkodnak, mint a szétrohadó mólópillérek maradványai a sós víz locsogásában az Északi-tenger partjainál. Pedig a szabadságot csak közösségben lehet gyakorolni, anélkül kiszolgáltatottak vagyunk.

A szabadságot tanulni kell, nem elég megélni és élvezni. Nem szabad természetesnek venni, és nem vehetik el bármikor. Talán erről kellene többet beszélni ma is, mert úgy tűnik, az egyre több információ hozzáférhetőségével egy időben, a mantineleken belül elveszünk a részletekben, és úgy válunk manipulálhatókká, hogy észre sem vesszük.