Nemcsak a pénzt, a szeretetet is lehet irigyelni

Nem jelentettük be érkezésünket, mégis készségesen fogadnak az otthonban. A lakók közül többen tévét néznek a társalgóban, van, aki a szobájában ül, saját készüléke előtt, néhányan a folyosón sétálgatnak. Egy töpörödött nénit az ápolónő ölében találunk. – Igényli a testközelséget, a szeretgetést. Dajkáljuk, mint egy gyereket – mondja mosolyogva a néni ősz haját simogatva, majd hozzáfűzi: nem sokat tehetünk érte, agysorvadása van. Itt-ott artikulátlan hangok zavarják meg a békés hangulatot. – A nálunk elhelyezett nyugdíjasok fokozott pszichiátriai felügyeletre szorulnak, többségük kiskorúsított, a hetven lakó fele ágyhoz kötött beteg. Még sincsenek hálós ágyaink, az ablakokat nem védik rácsok. Pedig olykor nagyon nehéz megnyugtatni a magán uralkodni képtelen betegeket. Főleg azokat a férfiakat, akiknek szellemi leépülése az alkoholizálás következménye. Sajnos, sokan vannak – tájékoztat Kádár Andrea igazgatónő, januárban vette át az intézet vezetését. – Jelentkeztem az önkormányzat pályázatára, s vállaltam, hogy a 35 alkalmazottal mindent megteszünk lakóink életfeltételeinek javítása érdekében, s hogy kiköszörüljük az intézet nevén esett csorbát.

Noha a kolozsnémai nyugdíjasotthon idei költségvetése – fél évre 4 070 000 korona – egy fillérrel sem több, mint tavaly, ám a gázszámla 31 400 koronáról 58 500-ra, a villanyköltség 20 360 koronáról 24 795 koronára emelkedett, úgy kell gazdálkodniuk, hogy beleférjenek a keretbe, s a lakók ellátása, kedélyállapota is a lehető legjobb legyen. – Az itt élők a létminimum 20 százalékával, összesen havi 180 ezer koronával járulnak hozzá a kiadásokhoz, fejenként 700–800 koronával – ennyi a zsebpénz – szabadon rendelkezhetnek, de ebből térítik a gyógyszerköltségeket. A férfiak zöme dohányzik, úgyhogy pénzükből nem sokra futja, emiatt akadnak konfliktusok. Éppúgy, mint a hozzátartozók látogatásából, hiszen csak 5–6 nyugdíjashoz járnak rendszeresen. Nem hittem volna, hogy nemcsak az anyagi javakat, hanem a szeretetet is lehet irigyelni – osztja meg velünk tapasztalatait az igazgatónő. Noha a legtöbb lakó nyugdíját egyenes az intézetbe utalják, akadnak, akik helyett a családtagok veszik át. A gondozásért járó összeget ugyan postázzák a nyugdíjasotthonnak, de „megfeledkeznek” a zsebpénz folyósításáról. Az idős, gyakran szellemi fogyatékos lakó pedig nem érti, szomszédja miért „kap” édességet, üdítőt, s ő miért nem. Nem fogja fel, hogy a másik a saját pénzét költi. Csak szörnyülködünk, amikor megtudjuk, akadnak hozzátartozók, akik kifogásolják, drágább a rokon kosztja, mert diétázik. Megemlítjük, hogy a névtelen levélíró szerint az otthonban élőknek eltűnnek értékeik, éheznek is, sőt, öngyilkosságba menekülnek. Kádár Andrea homlokán ráncok jelennek meg. – Sejtem, honnan fúj a szél. A múltat lezártuk, amióta átvettem az otthon vezetését, a lakók étkeztetése jelentősen megjavult, nemcsak a cukorbetegek kapnak második vacsorát, mindenki ehet kenyeret, ihat teát. A múltban ez nem így volt. Mi úgy gazdálkodunk, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Akit ide helyeznek, annak alig vannak értékei, de ha mégis, arra biztatjuk, helyezze inkább letétbe a páncélszekrényünkbe. Sok az értelmi fogyatékos, soha sem lehet tudni... Az elmúlt 10–11 évben hárman vagy négyen önkezükkel vetettek véget életüknek. Januárban a második emeletről kiugrott egy 58 éves hölgy. Mint mondtam, lakóinknak pszichiátriai diagnózisuk is van, de az otthon ablakait nem védik rácsok. Nem sejtettük, mire készül a néni, halála nagyon megviselt bennünket. Levontuk a tanulságot, bár eddig is ellenőrizték a nővérek, bevették-e gyógyszereiket a betegek, megpróbálunk jobban figyelni kedélyváltozásaikra.

Mialatt az igazgatónő az intézet folyosóján sétáló öregekkel vitatja meg ügyes-bajos dolgaikat, körülnézünk a fekvő- és a járórészlegen is. – Bárki bármit mond is, itt csak az képes dolgozni, aki szereti az embereket. Aki nem tesz különbséget beteg és egészséges között – mondja Dobrzsanszky Ludmila nővér. – Igaz, néha erélyesnek kell lenni, főleg, ha lakóink italhoz jutnak. Nincsenek lakat alatt, ha szólnak, mehetnek bárhová. A kocsmába is, ahonnan a helybeliek kísérik vagy talicskában hozzák őket vissza. Hadd ne meséljem, mi van itt ilyenkor! Persze, velem nem mernek hangoskodni, kikezdeni, de a vékonyabb testalkatú kolléganők bizony félnek a randalírozóktól. Szerencsére az új igazgatónő megváltoztatta az eddigi gyakorlatot, éjszakánként két nővér ügyel.

Gaál Irén is úgy véli, néha szükség van az erélyes fellépésre, bár az esetek zömében inkább a türelmes rábeszélés segít. – Jó szóra, egy-egy simogatásra is szükségük van, hiszen mint mindenki, ők is vágynak a szeretetre. Nemcsak a miénkre, hanem a hozzátartozójukéra is.

A nyugdíjasotthon üzemelését tavaly nyár óta a kolozsnémai önkormányzat is felügyeli. – Pályázatot hirdettünk az igazgatói posztra, a tanács is jóváhagyta a nyertes kinevezetését. Az előző igazgatónő nem tartotta fontosnak, hogy kapcsolatban legyen a községgel. Ellenőrizni kívánjuk a lakók életfeltételeit, étkeztetésüket, a letéti számlájukat. A változás szembetűnő, jobb a hangulat, a betegek nyugodtabbak. A nővérek is, az új igazgatónő felfedezte, hogy eddig alacsonyabb bérkategória szerint kapták fizetésüket, amit orvosolni kíván. Megvitattuk azt is, miként és milyen programot lehetne szervezni az otthon lakóinak. Mert bár az időt tévézéssel, rádiózással is lehet múlatni, hasznosabb tevékenységre is képesek – sorolta Szalay Rozália. A polgármester meggyőződése, hogy sokan élveznék a kertészkedést, a nők kézimunkázhatnának, a férfiak barkácsolhatnának. A község és az intézet vezetése biztos abban, hogy az idő értelmes kihasználása javítaná a lakók kedélyállapotát, életminőségét, egyben a nyugdíjasotthon jó hírét is.