Nem felejtik a háborús hősöket

Hetvenegy éve ért véget a második világháború. Az Egyházfáról és a hozzá tartozó Pénteksúrról bevonult katonák közül húsz fiatal férfi nem tért haza a frontról. A közelmúltban egy füzetben összegezték, kik voltak a szenci járásbeli község hősei.

EGYHÁZFA

„Emléküket megőrizzük, elfeledtetni nem hagyjuk” – hirdeti a mintegy hatvanoldalas füzetke címe. Az elesett hősök rövid bemutatása mellett sok korabeli fénykép, tábori és hivatalos levelek is találhatók a Hamerlik Rudolf helyi lakos által összeállított füzetben, akinek apját hiába keresték a háború után. „Sokáig vártam, hogy valaki szóljon. Vártam, hogy elmondja helyettem is, hogy egyáltalán hangosan el merje mondani, hogy tovább ne legyen hallgatás azokról, akik itt hagyva szeretteiket elmentek hazafias kötelességüket teljesíteni. Ők nem tértek vissza, sem mint vesztesek, sem mint győztesek, vérüket és az életüket áldozták fel, hősök lettek” – írja a szerző az előszóban.

A hősök neve a templom falán, egy kőtáblán olvasható, amelyet Cseffalvay Béla plébános készíttetett. A szerző elmondta, sokéves gyűjtés előzte meg a füzet kiadását, akkor még éltek a hősök családtagjai, és volt, aki emlékezett az elesett férfiakra. Az utóbbi években változott a község lakossága, egyre többen költöznek Egyházfára, ez is ösztönzőleg hatott, hogy megörökítsék a jövő nemzedékeinek a második világháború helyi vonzatait. „A mi hőseink emlékét nekünk kell nemcsak megőrizni, hanem ha kell, megvédeni, nehogy úgy járjon, mint sok falubéli elődünk földi maradványa a régi temetőben” – folytatta Hamerlik.

Mindennapok a fronton

A füzetben bemutatják a katonai szolgálatban elhunyt húsz férfit. Megtudhatjuk, hol laktak, kiket hagytak itthon és élnek-e még ma gyermekeik vagy rokonaik. Sokuk házát már lebontották vagy átépítették, de többségüknek a családja még a községben él. Voltak olyanok, aki 1942-ben bevonultak, más férfiak 1944 nyarán kaptak behívót. Győrszentivánból Erdélybe vitték őket, a keleti fronton Magyarország határait védték. Köztük volt Hamerlik Ágoston, a szerző apja is, itt hagyva feleségét és két gyerekét.

A háborús viszonyok közepette körülményes volt kapcsolatot tartani a bevonultakkal. A megőrzött levelezésekből kiolvasható, hogy a korábbi ígéretek ellenére az itthoniak nem küldhettek csomagot a frontra, mivel nem kapták meg az ehhez szükséges utalványt. Így hiába kértek „dohányt, cigarettapapírt, szappant” a katonák. „Most tudom, hogy mi az otthon, a családban kényelmesen, tiszta asztalnál étkezni, és ahol a legdrágább szolgálja ki az embert. Itt az országút mellett, az utcán, a napon állva, vagy ülve, guggolva eszünk, kinek hogy tetszik, marha és sertés ürülék társaságában” – olvasható egy levélben.

A ’42-ben írt levelekből képet kaphatunk a fronton eltöltött mindennapokról: télen „naponta 8-9 órás marsot le kellett vágni”. A honvédek pénzt és cigarettát is kaptak, vitaminok is jártak a koszt mellé. „A koszt elég rendes, csak könnyű, jó étvágyunk van. Hetenként egyszer van fasírt, reggel 4 dkg szalonna, jó édes feketével, ebéd leves, meg minden nap hús, vacsora csak leves, vagy halkonzerv, vagy sajt” – írta egy katona 1942 decemberében. A bunkerban a karácsonyról és az otthon hagyott rokonokról sem feledkeztek meg. „Sógor, ne haragudj, hogy nem írtam karácsonyi üdvözletet, de nem volt időm, hamar este van, és a mécses gyenge világánál csak felváltva írhatunk. Az ünnepek alatt lélekben otthon leszek a karácsonyfa alatt” – folytatódik a levél. Decemberben a reggeli mellé pálinkát is kaptak az orosz télben posztoló katonák. Csaknem mindegyik levélben azt ígérik, hogy küldenek haza pénzt; az, hogy a család megkapta-e a juttatást, nem derül ki. A katonák nemcsak a csomagot, de gyakran az itthoniak levelét sem kapták meg. „Nem tudom, mi az oka, hogy nem kapok levelet” – írta egy katona 1944 őszén, amikor már légitámadásról is tudósít az írás. „Unalmas nélküled az idő, mert mindig csak rátok gondolok, (…) milyen jó volna együtt dolgozni veled a határban” – áll egy 1944 szeptemberében elküldött levélben.

A háború után

A háború befejeztével sok család várta haza a bevonult katonákat. A hivatalos szervek, a Vöröskereszt sem segített az otthon maradottakon. A csehszlovák hatóságok azt állították, hogy az országnak nincsenek hadifoglyai. A keresést bonyolította, hogy a katonák a magyar hadseregben teljesítettek szolgálatot, mivel ez a terület akkor Magyarországhoz tartozott. Néhány katona két és fél év után jelentkezett a hadifogságból, később azonban hiába kerestették az eltűnt családtagokat. Az állami szervek, az orosz hivatalok és a hazai minisztériumok sem adtak kielégítő választ. Például 1992-ben az igazságügyi miniszter és a belügyminiszter azt válaszolta Hamerlik Rudolf parlamenti képviselő interpellációjára, hogy a moszkvai archívumokban mintegy hetvenezer csehszlovákiai polgárról van adat. A jegyzékek feldolgozásához megfelelő műszaki berendezés szükséges, amelyet a cseh belügyminisztériummal közösen vásárolna meg a szlovák belügy. Azóta nincs fejlemény az ügyben. Magyarországon már a kilencvenes években megkezdték a kárpótlásokat.

Emlékeznek

A füzet hátulján egy emlékdal található, amely összefoglalja a katonák sorsát. Egyházfán évente karácsonykor, az éjféli misén emlékeznek meg a világháborúban elesett hősökről – fiúkról, apákról, férjekről. A szerző elmondta, bízik benne, hogy gyűjtőmunkája másokat is ösztönözni fog, és a falvak nem hagyják elveszni a történelmüket.