Nem csak magukért, az egész vidékért szüntették be a munkát

Mínusz négy fok, erős szél, szinte szikrázó csillagok alattuk pedig a himbálódzó sárga neonok fénye alatt cigarettázó vasutasok árnyai a füleki pályaudvaron. Morcosak, szótlanok kicsit az emberek, mindenkinek a keze ügyében a munkaeszköze. Mappák, amiben a vagonok rendje és számai vannak, fékvizsgáló kalapács, védősisak, zseblámpa, gondosan összecsavart, tolatásnál használatos piros jelzőzászló. Ezek az emberek inkább dolgoznának, ez az első pillanatban látható. Komolyak, nincs a megszokott viccelődés, évődés, nem dicsérik meg a fáradt asszonyokat sem, akik éppen éjszaki szolgálatban vannak a sztrájk idején. A melegedőben gyülekeznek, fegyelmezetten, csendesen és szomorkásan. A háttérben egy bekapcsolt rádió, azon figyelik, mi történik az országban, hogyan alakul a helyzetük, lesz-e kézzelfogható eredménye a hatórás sztrájknak. „Aki dolgozott már éjszakai ügyeletben az tudja, hogy nem olyan könnyű dolog. Aztán azt kapjuk érte, hogy még a munkánk is veszélybe kerül. Nem tudom, mennyire ismeri a miniszter a vasúton dolgozók munkáját, de hogy nem sokat konyíthat hozzá, az biztos” – mondja az egyik forgalomirányító. „Azt mondják, 15 ezer felesleges vasutas van. Akkor miért kell túlórázni, ha annyi a felesleges? Inkább a hivatalnokokból lett több. Képzelje el, eddig egy állomásfőnök volt, most három kisfőnök van. És ez felfelé is érvényes, mert mióta több részre szakadt a vasút, mindegyik részleg megcsinálta a maga főnökségét. A hivatalnokok száma megháromszorozódott, a melósoké biztos nem. Azt mi is tudjuk, hogy a vasútnak reformra van szüksége, de a reform ne azt jelentse, hogy fejetlenül utcára küldjük a drága pénzen kitaníttatott jó vasutasokat. Azt ugyan ki magyarázza meg és hogyan, miért kerülik az országot a nemzetközi szállítók? Mi tudjuk, hogy azért, mert jóformán semennyi pénzt nem fektettek be a vasút korszerűsítésébe, így lassú meg drága lett a vasúti szállítás. Ami eddig rajtunk keresztül ment az oroszokhoz, most a lengyelek és a magyarok szállítják. Most beszélnek a környéken létesítendő ipari parkokról. De vasút nélkül szóba sem áll a helyiekkel senki, nemhogy ipari parkot létesítsen” – mondja a szakszervezeti vezető.

Az óra lassan jár, még alig van fél öt, indulok a losonci állomásra. Éppen arrafelé ballagnak az ötkor szolgálatba állók. Az ő egyenruhájukon még nincs rajta a „Sztrájkolok” kitűző, de amint mennek befelé, a kollégák máris kérdik, csatlakoznak-e a sztrájkhoz. Mindegyik veszi a kitűzőt, és vállalja a tiltakozást. Ezek az emberek ezúttal nemcsak magukért, hanem az egész vidék életében ütőérként működő vasútért szüntették be a munkát. A pályaudvar előtt még váltunk néhány szót a szakszervezet vezetőjével. Elszántan, de szavait megfontolva mondja: „Nem tudni, mi lesz a vége, de azt már most látom, a vasutasok egységesek, mert a szárnyvonalakért kiálltak a nagy vasúti központokon dolgozók is. Az emberek elszántak hosszabb munkabeszüntetésre is. Azt meg okvetlenül írja meg, hogy nekünk is feltűnt, miért pont a déli, javarészt magyarok lakta vidéken lett megszüntetve a vasúti személyszállítás. Talán még ezzel is jobban akarnak minket nyomorítani? Ha munkanélküliek leszünk, szinte semmi esélyünk nincs közel s távol valamilyen munkahelyhez jutni. Minket nem lehet olyan könnyen átképezni akárminek, ezek az ember ezt a munkát tudják igazán jól, ezt szokták meg, ez a kenyerük. Ezt is el akarják már venni tőlük?”