Nagyítóval a kisebbségi nyelvek nyomában

A ladinok hetilapja négyezres példányszámban jelenik megA szerző felvételeEnnek köszönhetően a német kisebbség és az olasz többség békésen él egymás mellett, gyakorlatilag nincs min marakodniuk, hiszen a hivatali érintkezés kétnyelvű, minden dokumentum mindkét nyelven hozzáférhető, a közhivatalnokoknak olaszul is, németül is beszélniük kell, és beszélnek is, hála a fejlett és jól finanszírozott kétnyelvű iskolarendszernek. A helyi olaszok csak szordínóban morognak amiatt, hogy meg kell tanulniuk németül, ami a „mi” szlovákjaink esetében nyilván fortissimo lenne. A németeknek a RAI félnapos nemzetiségi tévéműsora és rádióadása mellett Dolomiten címmel olyan napilapjuk jelenik meg, amelyet nemcsak mi, szlovákiai magyarok, hanem még a finnországi svédek is megirigyelhetnének.

A bizarr nyelvű ladinok

E békés kétnyelvűségben szinte mindenki hajlamos megfeledkezni a harmadik kisebbségről, a ladinokról, valamint a negyedikről, amelyet valóban csak mikroszkóppal lehet észrevenni Trento tartomány déli részén.

Az európai kisebbségi napilapokat tömörítő MIDAS szervezet, amelynek lapunk is tagja, nemrég „expedíciót” szervezett a ladin völgyekbe, a Dolomitok alpesi hegysége által körbevett festői vidékre, amely természetesen az idegenforgalomból, főleg a síturizmusból él. A földrajzi védettség miatt maradhatott fenn az évszázadok során ez a rétoromán gyökerű nyelv, amely az őslakosok és a római hódítók latin nyelvének furcsa hibridje. A szótövek az olaszra, a nyelvtan és a mondatszerkesztés a németre emlékeztet, a kiejtés pedig valahol a kettő között mozog, ennél fogva leírhatatlan, el kell hinniük nekem, hogy a „bizarr” jelző a legtalálóbb erre a nyelvre.

A magukat ladinnak vallók száma a dél-tiroli autonóm köztársaságban 38 ezer, ám az egész világon sincsenek többen 100 ezernél. A világ legismertebb ladinja Giorgio Moroder, a diszkózene atyja, aki producerként egyebek mellett a Flashdance című kultfilm zenéjét jegyzi, Donna Summer, Olivia Newton-John és Bonnie Tyler felfedezője, legutóbb pedig Jessica Simpson és Beyonce számára írt dalokat. A téli olimpiák érmes „olasz” sportolóinak többsége is a ladinok közül kerül ki, a legutóbbi torinói zászlóvivő is inkább a kék-fehér-zöld ladin zászlót lobogtatta volna, mint a zöld-fehér-pirosat (télisport-szerelmesek figyelem: Isolde Kostner, Carolina Kostner, Christian Zorzi, Wilfried Palhuber, Kristian Ghedina stb.).

Ez a nyelv még nincs kodifikálva, ennek ellenére kiadványok és könyvek százai díszelegnek a Ladin Kulturális Intézet könyvtárának polcain, köztük a Biblia ladin fordítása, krétapapíron, kemény borítóval, bár ezek az esztétikai részletek csak nekünk, szlovákiai magyaroknak tűnnek fel. Ahol nem pénzkérdés a nyelvművelés, ott az ilyesmi természetes, mint ahogy A kis herceg vagy a Micimackó ladin fordítása is az. Tévé- és rádióműsoraik is vannak, a hegyes-völgyes vidék sem akadály, bár a kisebbség vezetői azért megjegyzik, hogy igen sokba kerül a szignál terjesztése. David Lardschneider, a La Usc című ladin hetilap főszerkesztője ottjártunkkor kihasználta az alkalmat, hogy odapörköljön a MIDAS vezetésének, amiért a szervezet csupán az európai kisebbségi napilapokat istápolja, ügyet sem vetve a hetilapokra. Ez a harciasság jellemző a ladinokra, például egymással sem találják a közös nyelvet: az öt völgyben öt különböző nyelvjárást beszélnek – emiatt évtizedek óta képtelenek kodifikálni nyelvüket. A modern kor új keltezésű szavait és kifejezéseit igyekeznek nem átvenni az olaszból és a németből, egy egész nyelvészcsoport dolgozik azon, hogy a DVD-lejátszóra, a mobiltelefonra és az európai uniós strukturális alapokra ladin szavakat alkossanak. Ha megszületett a szó vagy kifejezés, a La Usc újságírói azonnal használatba veszik, és mivel tudvalévő, hogy amit az újság ír, az úgy is van, egy idő után nagy az esélye a széles körű elterjedésnek.

Öt völgy – öt nyelvjárás

Jürgen Runggaldier, a ladinok kulturális intézetének képviselője úgy véli, a római kormány hibát követett el, amikor 1939-ben nemes egyszerűséggel olasz tájszólásnak nyilvánította a ladint. Az olaszok ugyanis sokkal kevésbé értik meg ezt a nyelvet, mint mondjuk a pestiek a palócot. A második világháború után aztán lehetőség nyílt a ladin nyelv oktatására a helyi iskolákban, az igényeknek megfelelő mértékben. Nos ezek az igények mesterségesen lettek feltornászva, részben az ennek következtében élvezhető anyagi előnyök függvényében. A dél-tiroli tartományi parlamentben ugyanis kínosan ügyelnek a nemzetiségi eloszlás szerinti jogok tiszteletben tartására és persze az ezzel járó költségek kigazdálkodására. Ma már egy ladin nemzetiségű képviselő is helyet foglal a parlamentben, aki egyébként az EURAC nevű kisebbségkutató egyetem rektora, és ebből adódóan nehezményezi, hogy a hivatalos parlamenti érintkezés csupán olasz és német nyelven történik. Nyilván örömmel venné, ha szinkrontolmács duruzsolná fülébe az üléseken elhangzottakat. Ez azonban mindaddig nem történhet meg, amíg az öt völgy lakói meg nem állapodnak, melyik nyelvjárást tekintik mértékadónak. Olyan helyzetben vannak, mint Štúrék lehettek annak idején, amikor a közép-szlovákiai változatot kiáltották ki irodalmi szlovák nyelvnek. A ladinok helyzete azért bonyolultabb, mert mind az öt völgyben majdnem azonos számban élnek, és nincs egy Ľudovít Štúrhoz hasonló markáns, határozott politikusuk.

A cimbrók és a mochenók

Ha az ember előránt egy mikroszkópot, a cimbro nyelvet beszélő kisebbséget is felfedezheti Dél-Tirolban. Ők jelenleg annyian lehetnek, mint a magyarok uráli nyelvrokonai, a chantik és a manysik, mégis irigylésre méltó publikációkat mutogattak kis expedíciós csapatunknak. Láttunk cimbro nyelvű képregényeket és kifestőket a legkisebbeknek, negyedéves kiadványt a felnőtteknek, CD-ket és kazettákat a cimbro népzene iránt érdeklődőknek, valamint számtalan nyelvészeti jellegű kiadványt. Ha önök Szlovákia területén élnének, már rég kihaltak volna, mondtam kedvesen, ám határozottan Anna Maria Trentinek, a nemzeti kisebbség harcos képviselőjének, miután meghallgattam másfél órás előadását a cimbro nyelvről és kultúráról, valamint az alig 1200 főt számláló közösségről. Az igaz-sághoz tartozik, hogy a magukat ilyen-olyan okból cimbróknak vallók zöme odahaza olaszul beszél, annak ellenére, hogy maga a nyelv a németből szakadt ki. Hivatalosan a némethez közel álló cimbro dialektusként tartják számon a mochenót, amelyet hozzávetőlegesen kilencszázan „törnek”, és tartanak önálló nyelvnek. A Dolomitok turistaparadicsomában azonban nem nehéz összeszedni a pénzt gazdag vállalkozóktól egy-egy publikációra, amelyet aztán jelképes összeg fejében házhoz visznek a lelkes aktivisták, a nyelvi öntudatot erősítendő. Anna Maria Trenti ennek ellenére legfeljebb két nemzedéknyi időt jósol a nyelvnek, addig is teljes gőzzel igazgatja a cimbro kulturális központot. Nem mertem megkérdezni, hányan dolgoznak főállásban ebben a központban, mert lehet, hogy csipkelődésnek tűnt volna. Az új szavak megalkotására mindenesetre ők is nyelvészek segítségét veszik igénybe, és bár a cimbro népdalok a régió olasz dallamaira hajaznak, sőt nemzetközi áthallásokban sincs hiány, a kórustagok büszkén feszítenek a CD-borítókon a mesés dél-tiroli lankák között.

Felemás érzésekkel hagyjuk el a völgyeket. Annál is inkább, mivel hús-vér ladinokkal és cimbrókkal nem találkoztunk, csupán a hivatalos emberek, a megélhetési nemzetiségiek kiselőadásait hallhattuk. A nemzetközi újságíró-delegációt ezek után sífelvonóval szállították a környék leggusztább haléttermébe, amely háromezer méteres magasságban működik. A felvonót kezelő srác pedig budapesti volt. Ezen már meg sem lepődtünk, azok után, hogy a dél-tiroli tartomány fővárosának tartott Bolzanóban lépten-nyomon magyar, sőt szlovákiai magyar felszolgálókba, utcazenészekbe botlottunk. A „mieink” ide nem elsősorban síelni járnak, és zokszó nélkül kell megtanulniuk olaszul, németül és persze angolul. És ez még sokáig így lesz...