Múzeum a vízimolnárok falujában

„A három éve megnyílt Dunamocsi Falumúzeum története körülbelül ötven (!) évvel ezelőtt kezdődött” – mondta Szeginé Sánta Ilona. Ő maga legalábbis akkor, alig tizenéves gyereklányként kezdte el a jelenleg mintegy 1200 lelket számláló község népi kultúráját bemutató tárgyi emlékek gyűjtését. A későbbi varrónő az idők során autodidakta módon tanulta a néprajzi gyűjtőmunkát, s ma Dunamocs község szakmai körökben is elismert önkéntes etnográfusa. Icuka emellett kiállításokat szervez, hagyományőrző csoportot vezet, kutatómunkát végez, és ő a falumúzeum tárlatvezetője is. Varrótudományát pedig a híres népviseleti babák, valamint a viselhető és/vagy kiállított, korhű ruhák készítésekor kamatoztatja. „Annak idején természetesen nem volt semmilyen konkrét tervem, egyszerűen csak vonzódtam a múltat idéző holmikhoz. Házi „gyűjteményem” első darabja nagyanyám fekete, aranyozott csipkeszegéllyel díszített esküvői ruhája volt, gyöngyös-virágos „magaspártával”. Dunamocson a húszas évek végéig hosszú, sötét ruhát viseltek a menyasszonyok. A feketét olajzölddel, kékkel, esetleg lilával kombinálták. A Duna közelsége meghatározta a helyi viseletet. Szinte minden családban akadt legalább egy folyami hajós, s általuk meglehetősen korán bekerült a faluba a német és magyar városokban hordott polgári ruhák szemléletes leírása, olykor néhány „mintadarab” is. Ezeket aztán a mocsi lányok-asszonyok a saját ízlésükhöz igazították. A hagyományos viselet – a ráncolt szoknya, a kötény, a lipityő, a kendő stb. – maradt a hétköznapokra, ünnepi alkalmakkor viszont már a századforduló tájékán polgárias, hosszú ruhát öltöttek. Dunamocs másik jellegzetes foglalkozása, a vízimolnárság szintén a Dunához kötődik. A háború előtt tizenhárom vízi-, illetve hajómalom őrölte a gabonát, s a környék minden gazdája Mocson őröltetett. Ahogy a helyi viseletről, úgy a vízimolnárok tevékenységéről is igényesen összeválogatott kiállítási anyag kapott helyet a falumúzeum falai között. Szegi Icuka elmondása szerint a mintegy harminc éve már tudatosan gyűjtött és rendszerezett tárgyi és írásos emlékek (a faluról szóló első írásos dokumentumok az 1200-as évekből valók) Dunamocs jelenlegi polgármesterének, Asbóth Sándornak hathatós támogatásával kerültek megfelelő helyre. A csaknem százéves épület jegyzői lakásnak épült, majd előbb a polgármesteri hivatal, az utóbbi években pedig zöldségfelvásárló központ működött benne. Az ennek köszönhetően meglehetősen lepusztult állapotban levő épületet az önkormányzat közhasznú munkásokkal három hónap alatt teljesen felújította, és Szeginé Sánta Ilona egyetlen hét leforgása alatt berendezte a múzeumot. „Tájházban nem is gondolkodtam – mondta Icuka. Egyrészt mert az épület nem nádfedeles parasztház – ezeket sajnos már lebontották – másrészt pedig a gyűjtemény a falu történelmének a lehető legszélesebb skáláját igyekszik bemutatni, az 1200-as évektől egészen a második világháborúig.” A több ezer darabból álló gyűjtemény rengeteg kuriózumszámba menő holmit tartalmaz. A dunamocsiak ellenálltak a kísértésnek, és nem adták ki a gyűjtőknek a padlásokon porosodó értékeket. A falumúzeumban vannak korhű tematikus szobák – ilyen a korabeli iskolaterem, melynek berendezését Orosz Őrs (jelenleg prágai egyetemista) állította össze, valamint a jegyzőszoba, melynek berendezése Böszörményi János tanító hagyatéka, s özvegye ajándékozta a múzeumnak. A falusi konyhában is minden elképzelhető használati eszköz megtalálható, a tisztaszoba szekrényei – fiókjai pedig a kiállított holmik sokszorosát rejtik. A múzeum nagytermében találtak helyet egy eredeti tűzoltókocsinak is, s a falak mentén témák szerint rendezve tekinthetők meg a mocsi hajósok, a halászok, a nádvágók, a földművesek, az első és második világháború katonáinak életét-munkáját dokumentáló írásos és tárgyi emlékek, a katolikus és a református egyház kegytárgyai stb. De van „asszonysarok” is, ahol egyrészt a gyermekjátékok, és a gyermekágyas édesanyák holmija, tulipános ládák, valamint az alsó- és felsőruhák kaptak helyet, másrészt pedig a kenderfeldolgozáshoz szükséges eszközök, a tilolófától a sulykolón át a guzsalyig. A mocsi asszonyok a Dunára jártak mosni, évente kétszer, tavasszal és késő ősszel. Erről a többnapos tevékenységről a laikus számára abszolút beazonosíthatatlan eszközök bemutatása mellett Icuka éppolyan részletes beszámolóval szolgál, mint a házi szappan főzéséről, az olykor gyertyánál, petróleumlámpa vagy a kályha fényénél készült csodaszép kézimunkákról, a szüretről vagy a nádvágásról. A múzeumhoz kamra és pince is tartozik, ott az 1600-as években készült gabonaőrlő kövek mellett rengeteg elfelejtett használati eszköz látható, olajsajtoló, répavágó, kádárszerszámok, s egyebek mellett egy fából készült hűtőszekrény, valamint ma is működő, faborítású mosógép. A múzeumi falakon mindenütt fotók és írásos dokumentumok (a falu például gazdag színjátszó hagyományokkal rendelkezik, egyszerre 3–4 csoport is készített előadást. De több neves személyiség is tevékenykedett Dunamocson – a legismertebb talán a harminc évig a községben tanító Király József, a későbbi pécsi püspök, akinek édesanyja, Jókay Katalin, Jókai Mór nagynénje a helyi katolikus temetőben nyugszik). A tágas folyosó egy külön sarkában frissen felfedezett helytörténeti kuriózum is kínálja magát: Csokonai Vitéz Mihály „Lillája”, özvegy Vajda Júlia az eddigi irodalomtörténet szerint Dunaalmáson kötött esküvőt. Ám előkerült egy anyakönyv, melynek bejegyzése szerint egy nappal előbb, 1844. április 16-án Dunamocson már frigyre lépett Végh Mihály mocsi református lelkészszel. A falumúzeum lelkes vezetője jelenleg az épülethez tartozó tágas udvar „berendezésére” készül, ahol többek között a földműveléssel kapcsolatos nagyobb szerszámok kapnak majd helyet. Szeginé Sánta Ilona szerint Dunamocson még mindig vannak felfedezésre és felújításra váró tárgyi emlékek, történelmi dokumentumok.