"Mintha otthon lennék" – Kóbor János Garamkövesden

Rekkenő hőség, borfesztivál a Párkány melletti Garamkövesd szőlőhegyén, 2012. nyara. A Szlovák Televízió Magyar Adásának forgatunk éppen, amikor az egyik sziklába vájt pince előtt Kóbor Jánost pillantjuk meg. Széles mosollyal anekdotázik, időnként meg-megigazítva jellegzetes hajfürtjeit. Operatőr kollégámmal szempillantás alatt döntjük el, hogy interjút készítünk vele. Špaňo Jánosnak köszönhetően (aki akkoriban kalauzolta őket és intézte itteni ügyeiket ) már egy asztalnál ülünk, Kóbor pedig rögtön arra kér, hogy tegezzük, merthogy nem szereti a feszengő merevséget, a hivatalos fontoskodást.

Éppen a nagy sikerű dunaszerdahelyi koncertetek után vagyunk. Hogy kerülsz te most ide, Garamkövesdre, egy pici faluba?

Kóbor János: Budapesti gyerek vagyok, ott is nőttem fel, de imádom a vidéket, szeretem a falut. Noha engem nagyon nehéz nyáron „elvontatni“ a Balatonról, amikor kiderült, hogy itt borfesztivál lesz, családias rendezvény, közel van Budapesthez, azonnal igent mondtam. Borszakértő ugyan nem vagyok, de nagyapámék Szekszárd környékén laktak, az híres borvidék, most pedig örültem, hogy itt, Kövesden is komolyan kezdik venni a borászatot.

Barátok meghívására érkeztél most, de tudtommal, az Omegával rengeteg fellépés, emlék fűz téged hozzánk…

K.J.: Sőt, az első külföldi fellépésünk is Csallóközben volt, 1965-ben. Pont a nagy dunai árvíz idején. Emlékszem, még az sem volt biztos, hogy akkor eljutunk Gútára. Ez felejthetetlen élmény volt, de azóta is szerettünk, szeretünk ide járni, a csehszlovákiai, később a szlovákiai koncerteken mindig jól éreztük magunkat, függetlenül attól, hogy épp milyen nemzetiségű közönségnek játszottunk.

Nekem azt mesélték, hogy a hetvenes években itt, a közelben, a kéméndi Szerelem-szigeten is csaptatok egy fergeteges bulit. Hogy látod, miként fogadja az Omegát a szlovákiai magyar közönség?

K.J.: Nézd, a felvidéki magyarok szeretete az mindig is megkérdőjelezhetetlen volt, ismerősként üdvözöljük a rajongókat. Én inkább azt emelném ki, hogy épp Kassán történt meg, ahol a Scorpionsszal közösen csináltunk egy koncertet, hogy figyelmeztettek, vigyázz, itt már inkább szlovákok laknak… Kassa pedig már nem kimondottan magyar város, féltünk is ettől, mert ott a Scorpions vendégeként léptünk színpadra. De megmondom őszintén, ekkora ovációban még nem volt részünk, amikor a Steel Arénában a Molnár Gyurival felmentünk a színpadra, és a hétezres közönségből kb. hétszáz magyar volt, csodálatos érzés volt. Mert nem az volt a lényeg, hogy magyarok vagyunk-e, hanem azt értékelték, hogy ez az Omega együttes. De nálunk az sosem számított, hogy a közönség milyen nemzetiségű, ezt bizonyította a nyitrai fellépésünk is. Nem számít, hogy magyar vagy-e, szlovák, német, stb. szereted az Omegát, ez a lényeg. De ez a zenét leszámítva is így van. A feszültséget tehát politikailag generálják, ha van ilyen, a mi fellépéseinken ez sosem okozott gondokat, sehol.

Jó, hogy ezt mondod, mert mi is azt tapasztaljuk, hogy a fiatalok is szeretnek benneteket, sőt, szlovák és cseh rajongók is fújják a slágereiteket. Az Omega viszont nem csak zenében, dalszövegben is igényes.

K.J.: Nyitrán inkább a középnemzedék tapsolt nekünk, legutóbb, Szerdahelyen pedig én is meglepődtem, mennyi fiatal rajongónk van. De igen, például számomra a prágai Lucerna-koncert felejthetetlen marad, 2005-ből, és Prága más szempontból is fontos. Mert a Presserék távozása utáni új összeállításban az első koncertünk szintén a prágai Lucernában volt. Ott az volt a csoda, hogy az utolsó számnál, - ez volt a Gyöngyhajú lány -, az egész közönség énekelt, én meg nem értettem. Akkor a Blue Effecttel zenéltünk együtt, mondta is a Hladík ( Radim Hladík gitáros – a szerk. megjegyzése ), persze, hogy nem érted, csehül éneklik. Óriási volt! Mi tehát ide mindig nagy szeretettel jövünk és mindig nagy szeretettel fogadnak.

Nemrég épült újjá a Mária Valéria híd. Most, hogy már természetes az átjárás, Esztergom történelmi nevezetességei adottak, a párkányi régió viszont csodálatos természeti környezettel rendelkezik. Nem merült fel benned, hogy itt Párkányban vagy a környéken is adjatok egy nagyszabású Omega-koncertet?

K.J.: Bennem még a csonka, lerombolt híd emléke él. Az annak idején a két ország közti átjárhatatlanság jelképe volt. Mi is mindig Komáromnál, Ipolyságnál, Medvénél jártunk át turnézni. Most, amikor átjöttünk, abszolút magától értetődő volt az átkelés, mintha hazaérkeztem volna, mintha otthon lennék. Pedig most először jöttem át a Mária Valéria hídon. Persze, jó lenne itt is koncertezni, közel van Budapesthez, háromnegyed óra alatt leértünk. Egyébként az a furcsa, hogy itt, a közelben még nem léptünk fel, Esztergomban is csak egyszer, ha jól emlékszem még a hetvenes évek elején. A lényeg az, hogy el kéne már felejteni a határokat, Trianont, Nagy-Magyarországot, mert szerintem Európa van. Ezen belül Közép-Európa, ezt kell erősíteni, ebben kell összefogni és nyitni egymás felé. A lehető legjobban össze kéne tartani Közép-Európát. Tehát azt szeretném megélni még, hogy senkit se érdekeljen, hol húzódtak a határok. Hol lovagolt a Svatopluk vagy Árpád. Megmondom őszintén, nem hiszek a „tiszta fajmagyarságban”, én egy tősgyökeres „barbár”, germán leszármazott vagyok, szásztól a svábig. Ennek ellenére Magyarország a szülőföldem, nekem ez a fontos.

Különbség van haza és szülőföld között?

K.J.: A szülőföld egy megváltoztathatatlan dolog, ott az ember megszületett, ahhoz ragaszkodik, ahhoz emlékek, értékek kötik. Attól viszont nem tudok elájulni, hogy a politika éppen mit talál ki róla. Én hazának azt tekintem, ahol jól érzem magam. Ahol jó élni. Minden szempontból. Számomra az a haza. Hozzátok is azért jövök szívesen, mert mindig úgy érzem, hazajövök. Ahogy az Omega is.

Az interjú itt véget ért, Mecky pedig ma már az égi színpadon énekel. Kóbor János akkor mosolyogva búcsúzott, én pedig most csak annyit teszek hozzá, János, nálunk ma is otthon vagy, otthon leszel. Ég veled!