Minden napnak értelme van

Friss nyugdíjasnak számít Kleinné Szombath Marianna, hiszen még csak öt éve annak, hogy Érsekújvárban elbúcsúzott a Cirill és Metód utcai óvodától, amelyet hosszú éveken át igazgatott. Ezt követően megszerezte a jogosítványát, hogy egyedül is el tudjon jutni takaros kis vidéki házukba.

Az érsekújváriak Szombath Marikája bőven kivette részét a város kulturális életéből, annak gazdagításából. A drámapedagógia eszközeivel élt óvodai nevelői munkája során is, ezért vált népszerűvé és keresetté az intézmény. „Titokban azonban mindig vágytam arra, hogy kicsit belekóstoljak a vidéki életbe. Amikor nyugdíjas lettem, elkezdtünk egyre több időt tölteni a férjemmel és az unokákkal együtt Andódon” – árulja el Marika. Fia, Klein Ottokár, a világhírű tenorista is itt rejtőzik el olykor-olykor a családjával. Meseházikó az övék, amelyen a zsalugáterek mindig tárva-nyitva állnak, és dallamos derűt árasztanak még a muskátlis ablakok is! Czuczor Mária, Andód polgármestere azonban nem hagyhatta veszni a faluba érkező „kincset”, és visszacsalogatta az ifjú nyugdíjast a falu nemrég felújított óvodájába. „Most már bevallhatom mindenkinek, hogy hiányzott a munka, a gyerekek! Pedig hát a családban is sok a gond, lett volna itthon is bőven teendőm. Ám az óvodában minden más, itt csakis a gyerekek nevelésével foglalkozom, sokat játszunk és éneklünk. Újra örömmel ébredek minden reggel!” – teszi hozzá Kleinné Szombath Marianna.

Maga sütötte forró tepertős pogácsával várt a portáján a nyolcvankét éves Kucsera Anna néni, aki előrehaladott kora ellenére máig ellátja a teendőket a házban, és fáradhatatlanul sürög-forog Péter fia hat gyermeke körül. Élvezi, hogy nagy családja van, a menye körülveszi őt gondoskodással, az apróságok pedig megosztják vele a mindennapjaikat. „Tizenhárman voltunk testvérek, de már csak én élek, pedig nagyon nehéz sorsom volt, hamar megözvegyültem. Azt, hogy jól szolgál az egészségem, és hogy semmi okom a panaszra, mindennap megköszönöm a jó Istennek. Tíz évig vártam arra, hogy gyermekem szülessen, végül két fiam lett. Sándor ma jezsuita atyaként végzi a szolgálatát, Péterrel pedig mindennap együtt vagyunk” – mondja büszkén a kismagyari Anna néni, aki ma Andódon a fiánál él egy igazi nagy családban. Karácsonykor huncut mosollyal vallotta be nekem: volt egy kis megtakarított pénzecskéje, azzal szerette volna levenni a gyerekek válláról a majdani temetési kiadások gondját. „Némi tépelődés után végül úgy döntöttem, vannak ennél sokkal sürgősebb feladataim is, és ajándékul egy jó nagy mosogatógépet vettem a családnak. Ha már hat gyermek nevelkedik itt a portán – unokáim, Péter és Pál az ikrek, Sándor, Anikó, Ábel és a kis Veronika –, és gyakran vannak vendégek is a háznál, legyen mivel mosogatni!” – árulja el Anna néni fiatalos kacagással.

A környék varrónőjét mindenki jól ismeri. A 78 éves Gyeszat Jolán nem hazudtolja meg régi önmagát, amikor vasárnaponként elegáns kalapban és hófehér horgolt kesztyűben elindul a szentmisére. Béla bácsi, a férje máig neves borász hírében áll, és bár már lassan a kilencvenedik évét tapossa, még mindig csattogva vágja az udvaron kis baltájával a tűzifának valót. A derűs két idős embert még soha senki nem hallotta panaszkodni. Amikor Jolán néni reggel kijön az előkertbe meglocsolni a rózsáit, baráti beszélgetésbe elegyedik az arra járókkal. Ilyenkor a kiskertje egyfajta gyógyterápiás fészekké válik, ahol széles mosolyt és nagy ölelést kap mindenki, akinek búja és bánata van.

„A haragosok sokszor felróják, hogyan tudok mosolyogni, amikor az én egyik családtagom is komoly egészségi panasszal küzd. De én nem veszem fel a megjegyzéseket! Nekem mosolyognom kell, még akkor is, ha ott mélyen nagyon fáj. Ha nem így tennék, már rég megszakadt volna a szívem! 1974-ben esküdtünk a férjemmel, tíz évig varrodában dolgoztam, majd itthon nyitottam meg a műhelyemet, és 1998-ig varrtam a szebbnél szebb ruhákat. Csütörtökönként Pozsonyban válogattam az anyagokat, volt úgy, hogy Budapestre is elmentünk az egyik testvéremmel, hogy még szebb dolgokat vegyünk. Hétfőn kiszabtam a ruhákat, szerdán jöttek próbálni az emberek, a hét vége felé pedig már vihették is magukkal készen! Nagyon szerettem a munkámat, sajnos 1998-ban leestem a kerékpárról, és csúnyán megütöttem a vállamat, azóta is sajog. Abba kellett hagynom a varrást” – hajtja le a fejét Joli néni. A háztájit, a gazdagon tojó tyúkocskákat, a kandúrkát ma is rendre ellátja, a kiskertjét megkapálja, ám nehezére esik már a járás, és egyre hosszabbnak tűnik az út az öreg andódi temetőig. „Reggelente megköszönjük a Szűz Máriának, hogy engedte megérni ezt az újabb napot is. Nem szabad elherdálnunk az időt, nekünk úgy kell már élnünk, hogy minden napnak szépsége és értelme legyen” – vallja Joli néni és Béla bácsi.