Még a szilváskertben is történelemmel lehet találkozni

„Szeretek hozzátok eljönni, mert itt valósággal a falakból csepeg a történelem” – mondta lelkesen egy pesti történész ismerősöm, amikor pár éve „keleten” járt. Borsiban II. Rákóczi Ferenc szülőháza, Leleszen a premontrei kolostor, Dobóruszkán Dobó István sírja, Zemplénben a Vármegyeháza, a falvakon Senynyeyek, Vécseyek, Mailáthok kastélyai, Lórántffy Zsuzsanna és Szirmay Antal kúriája, Árpád kori templomok és még folytatható a sor. Bárhova mentünk, a falvakban, a temetőkben ott volt a magyar múlt, s a történész nem győzött jegyzetelni.

E sorokat írva eszembe jut Eperjes temetője, amelyet vagy tíz éve kerestem fel egy szlovák ismerősömmel, és az egyik kis bozótban bedobált, feldöntött sírköveket találtunk. Egytől-egyig magyar nevek álltak rajtuk. Mind a ketten hallgattunk. Én nem tettem megjegyzést – miért éppen neki tettem volna, láttam, hogy legalább annyira zavarban van mint én –, és ő sem mentegetőzött. Tudtuk a magunkét. Csak pár évvel voltunk a bársonyos forradalom után.

Nos, csak azért merészkedtem két bekezdés erejéig ezekkel az emlékekkel előhozakodni, mert Szürnyeg község polgármestere, Kalán Viktor egy általam ismeretlen sírra hívta fel a figyelmemet. A szomszédos magyarsasi temetőben – a név ne vezessen félre senkit, (ma már) gyakorlatilag színtiszta szlovák faluról van szó – Bernáth Béla egykori sátoraljaújhelyi főszolgabíró síremlékét találta meg. A Bernáth család a XVI. században került Zemplén megyébe, a XVIII. századtól pedig Sátoraljaújhelyen játszott meghatározó szerepet. Egyikük, Aladár 1920 és 1936 között alispánként is tevékenykedett, a család pártolta a művészeteket és a tudományt. Magyarsason kúriájuk volt, amelyet a háború után a község iskolának használt, ma a községi hivatal székel benne. Családi sírról lévén szó, természetesen a család kötelessége gondoskodni róla, s ezzel nincs is baj. A család szinte valamennyi leszármazottja Amerikában él, s egyikük, Elemér haza is látogatott, hogy megnézze és rendbe tétesse a magyarsasi temetőben lévő családi sírt. Mikor Kalán Viktor kíséretében odalátogatunk, hogy megnézzem, milyen állapotban van, már kiegészítették, kijavították a hiányzó részeket, s a címerrel és emléktáblával díszített homlokfal csak az utómunkákra vár. Bernáth Béla neve mellett ott van az édesapja, nagybátyja és nagyszülei neve is. A címeren egy a koronából kinyúló, kardot tartó, lesújtó kar látható, valamint egy szablyával átszúrt láb. A kar a törököt megölő őst jelképezi, az átdöfött láb pedig a háborúban szerzett sebesülést, mondja Viktor.

De ki, s milyen ember volt Bernáth Béla, próbálom megtudni a faluban. Az egyik portán – ahova azért megyünk, mert Viktor szerint annak kertjében egy érdekes síremlék található – a néni még ért magyarul, s jól emlékszik a Bernáth családra. „Bizony hozzájuk jártunk kántálni és mindég kaptunk ajándékba legalább egy almát. Tudja maga mit jelentett nekünk akkor egy alma?” – mondja. Megkérjük a gazdát, fogja vissza a kutyákat, mert ugyancsak gatyaszaggató kedvükben vannak, majd hátramegyünk a kertbe. A szilvafák között ott magasodik egy majd három méter magas emlékmű. Csakhogy a néni állításával ellentétben ez nem a Bernáth családé, hanem a Rhédeyeké. Hogy mit keres itt, nem tudják. Az biztos, vagy legalábbis valószínű, hogy legalább 160 éve ott áll, mert akkori dátum van rávésve. Kalán Viktor megerősíti, hogy a faluban többen is emlékeznek a Bernáth családra, bár a családfájukat már nem tudnák felsorolni. Mint később a sátoraljaújhelyi Zemplén Levéltárban megtudtam, bernáthfalvi Bernáth Béla Sátoraljaújhelyben született 1878-ban. Középiskolai tanulmányait Budapesten és Kassán végezte, ez utóbbi helyen érettségizett. A kassai jogakadémia és a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultásának volt hallgatója. Közigazgatási pályára lépett, szolgabírói minőségben Szerencsen, Sárospatakon, Homonnán, és Királyhelmecen működött. 1906-tól sátoraljaújhelyi főszolgabíró. Ő építtette meg az Alsóbereckiben lévő Bodrog-hidat, több községben a községházát, bevezettette a telefont, és minden erejét a „falu” kulturális életének emelésére fordította. „Sic tranzit gloria mundi – így múlik el a világ dicsősége” – jut eszembe. Ugyan ki tud ma ezekről a dolgokról? És ki fog tudni róluk pár év múlva?

A falu központjában még megtekintjük a régi családi házat. A korabeli fényképpel összehasonlítva nem sok változás tapasztalható, mégis az eltűnt zsalugáterekkel mintha eltűnt volna a ház lelke is. Rideg, szocialista kezelésen átment hivatal lett, amelybe éppen valami leendő mulatsághoz hordanak be asztalokat. A kastélyokkal, burzsujokkal leszámoló néphatalom megtette a magáét. A környéken egész sor kastélyt romboltak le, loptak szét a helyiek. Szerencsés esetben ma már csak fényképen láthatjuk, hogyan néztek ki. Ez legalább megmaradt.

A Bernáth sír is jobban néz ki. Pedig Magyarsason már szinte senki sem tud magyarul...