Mátyusföldi vallomások II.

Az iskolák

Egy iskola eredményei ugyan nem szolgálhatnak általánosan érvényes elemzések alapjául, de az érdekesség kedvéért – ha úgy tetszik, mindnyájunk okulására – nézzük meg Mátyusföld ötvenéves gimnáziumának eredményeit, hogy tudjuk, mire van szükségünk, ha Komáromban beindul az egyetemi képzés. Úgy érzem, a szlovákiai magyar társadalom szükségleteiből kellene kiindulni, nem délibábokat kergetni.

A műszaki értelmiség képzése, amely a szocializmus időszakában párt- és állami prioritás volt, az itt élő magyarság számára távolról sem volt előnyös. Egyrészt azért, mert a hontalanság évei a humán, a nemzetet inkább fenntartó értelmiségtől fosztottak meg bennünket, másodsorban Mátyusföld iparilag inadekvát volta miatt a műszaki értelmiségiek egy részének észak-szlovákiai vagy csehországi vidékekre kellett vándorolniuk kecsegtető állás, jó fizetés, jó lakáslehetőség után. Senki sem mondhatta, hogy a magyar fiataloknak nem adatott meg a lehetőség egyetem, főiskola elvégzésére. Meg egyébként is: ha valakinek kedve és lehetősége van, tekintse át a mátyusföldi (vagy akár más dél-szlovákiai) cégek káderpolitikáját. Egy-két igazgatóhelyettesi poszt – szemkiszúrásért, ahogy itt, felénk mondanák –, de az értelmiségi legtöbbször megrekedt egy gyártás- vagy műhelyvezetői szinten. Ennek is ára volt: gyerekeit szlovák iskolába kellett járatnia. Egyébként nincs új a Nap alatt: Fábry Zoltán Az Út hasábjain már 1936-ban felhívta a szlovenszkói magyarság figyelmét erre a jelenségre.

Nézzük a statisztikát, amely bizonyos mértékig segíthet iskolapolitikánk eredményességének vizsgálatakor. Az ötven év alatt a galántai magyar gimnázium 3910 abituriense közül 1440 szerzett egyetemi, főiskolai végzettséget: 39,7 százalékuk pedagógus lett, 22,01 százalékuk műszaki értelmiségi, 16,6 százalékuk köz- és mezőgazdász, 9,5 százalékuk humán értelmiségi, 7,77 százalékuk orvos, gyógyszerész vagy állatorvos, 5,27 százalékuk természettudományi végzettséget szerzett, 1,8 százalék a had- és belügyben helyezkedett el, a megmaradt 1,52 százalék pedig a művészi pályát választotta.

Az üres házak

Furcsa jelenség az üres családi házak problémáját a tőlünk független kategóriába sorolni. Inkább azok értékesítési lehetősége tartozik ide. Miről van szó? A megalománia jegyében Mátyusföldön is mesterségesen fejlesztették Galántát, Vágsellyét, Szeredet, Szencet, majd Diószeget. Falvaink elnéptelenedtek, megfosztattak a fiataloktól; községi iskoláink leépültek, de sokkal nagyobb arányban, mint amennyire a városok magyar iskolái fejlődtek. ĺgy a régi magyar falu – ami 1948 után megmaradt belőle – közösségi meg- és összetartó erejét elveszítette, a városba költözött fiatalok közül pedig nagyon sokan szlovák iskolába adták gyermekeiket.

Vannak településeink, ahol 50-100 családi ház áll üresen. Az örökösök csak nagyon ritkán értékesítik a falubelieknek. Az ok a falu kis vásárlóereje. Ez arra kényszeríti az eladókat, hogy a „zsebből fizetőknek” adják el az ősi házat, olyanoknak, akik más vidékről jöttek. Mivel az önkormányzatok hatáskörén kívül esnek az adásvételi folyamatok, befolyásolni sem tudják azt, hogy ki költözik be jogos tulajdonába. Úgy tűnik, belső telepítés van kialakulóban vagy folyamatban, amilyen jó pár évtizeddel ezelőtt államhatalmi áldással kezdte ki homogenitásunkat. A pénzforrásokra kíváncsi az ember! A Mátyusföld című könyvemről tartott előadások során hallgatóim egyetlenegy esetben utaltak a pénzek eredetére, de akkor sem a vitában, hanem négyszemközt. Hogy mit tudunk tenni az ilyen betelepülések megfékezésére? Boldog lennék, ha tudnám a választ. Azt ugyanis könnyű mondani, hogy Dél-Szlovákia gazdasági felemelkedésével, de akkor felvetődik az a kérdés is, hogy miként érhető el a felemelkedés.

A lakosságcsere-listára a mátyusföldi települések közül először 21 majd újabb hét község neve került, elsősorban nagyközségek. Világos volt a cél: a kompaktság, a homogenitás megszüntetése, a magyarság teljes ellehetetlenítése, és mindezek betetőzése: az asszimiláció. A 28 nagyközség teljes egészében érintett volt a deportálások, a reszlovakizáció és a lakosságcsere kérdésében. Érdekes a kistelepülések helyzete: jóformán csak a reszlovakizációnak voltak kitéve. Sajnos, a következő, a deportálásokkal és a lakosságcserével felérő hátrányuk a földrajzi helyzetük volt. Ha az elkövetkező napokban – nem években, hiszen a hónap is már késő – nem teszünk valami elfogadhatót és okosat, nemzetiségi szempontból Nagygurab után Vágtornóc, Tósnyárasd, Borsa, Réte, Jánosháza, Egyházfa, Hegysúr és Királyi is elindul a „beteljesedés” felé. A felsorolt települések legtöbbjében 1945 után nem nyílt magyar iskola, vagy ha mégis, idővel megszűnt. Itt van például Vágvecse: legrégibb Árpád-kori településeink közé tartozott – első írásos említése 1113-ból való –, most pedig a fiatalabb régióbeliek egy része azt sem tudja, hol van.

Stratégia kell!

Voltak, vannak felmérések, amelyek a régió egyes falvainak helyzetét elemzik, de megrekedtünk ezeknél, s tudomásom szerint még nem tettünk lépéseket az elnemzetietlenítést megállítandó vagy azt visszafordítandó. Régiónkban egyedül Boldogfa a pozitív példa arra, hogy sikerülhet a demográfiai mutatókat megfelelően szabályozni, Kérdés, hogy meddig. Következtetésünk (bármily unalmasan is hangzik): stratégia kell! Ne bandukoljunk az események után, előzzük meg azokat! Nem kongatok vészharangot, de nem biztos, hogy Európa segíteni tud rajtunk. A kezdeti időszakban biztos nem. Ha valami elindul – a mi esetünkben felgyorsul –, csak romboló ütközés árán állítható meg.

A többé-kevésbé tőlünk független jelenségek példái után a szubjektív, tehát befolyásolható jelenségek közül is említek négy példát. Ezeknek a többség számára elfogadható értelmezése is megerősíthetné a még alig rügyező mátyusföldi polgárosodást.

Az önkormányzatok

A polgármesterek és az önkormányzatok tagjainak megválasztása, a testületek összetétele is sokszor képezte vita tárgyát. A megjegyzések zöme arra irányult: áldásos dolog lenne a választási rendszert újból demokratizálni, azaz visszaállítani a polgármesterek megválasztásának kétszeri lehetőségét, amelyet Vladimír Mečiar országlása alatt szüntettek meg. Mert az ember esendő és gyarló. Az úgynevezett demokrácia tízegynéhány éve alatt olyan folyamatoknak lehetünk tanúi, mint az előző rendszerben: most is vannak, akik örök időkre arra kárhoztattak, hogy vezetők legyenek. Ha nem vált be valaki valamilyen beosztásban, másba helyeztetett. A demokratikus kasztrendszernek ez a formája, sajnos, a mi politikai életünkben is nyomon követhető. Az igazságot nehéz megtalálni – most senkit sem akarok felmenteni, ez nem az én tisztem –, de magyarázatként elmondhatjuk, hogy a nyugati demokráciákban a tisztségétől önként megvált vagy viszszahívott, újra meg nem választott politikus, polgármester folytatja civil tevékenységét. Nálunk ez a rendszer még nem működik, s miután az előző munkahelyek megszűntek, e polgárok munkanélküliek lesznek. Persze sok más is az, de talán nagyobb hiba lenne, ha tapasztalatuk, tudásuk mátyusföldi közösségünk számára elveszne. Ha nincs önreguláció vagy megfeledkezünk azokról, akik megbíztak bennünk – így vagy úgy, de vissza kellene vonulnunk. De ki képes erre?

Vagy itt van a képviselők kérdése. Ha például egy község képviselő-testületének kilenc tagja van, és az MKP-nak a településen éppen ennyi taggal rendelkezik – ez konkrét példa –, a párt befutása esetén mind a kilenc képviselő lesz. Politikai győzelem! Szerintem anomália. Hiszen ha a településnek 1600 magyarja van, de nem tagjai a pártnak, 1591 ember kizáratott a község irányításából, pedig betyárbecsületük úgy diktálta-diktálja, hogy mindnyájan az MKP jelöltjeire szavazzanak. A gondjukat velem megosztók beszélgetéseink során azt fájlalták leginkább, hogy a kilenc nem a legtehetségesebb és nem hozzáértő ember. Erősebb szavak is elhangzottak – nem derült ki, miféle érzelmek diktálták a véleményt –, amelyeknek az az összegezése, hogy – úgy tűnik – számos esetben visszaélünk a magyar választók bizalmával.

A beszélgetésekből levont következtetésként az a gondolat motoszkál bennem, hogy az utolsó választások tapasztalataival a tarsolyában az MKP-nak alaposan fel kellene készülnie a személyi változtatásokra. Ne csak a pártnak, a választóknak is tessenek a jelöltek! Meg milyen ragozás az, hogy ma az MKP, holnap meg a függetlenek színeiben tetszeleg a jelölt? Ez esetben mindig a megboldogult Hofi Demeter Ervinje jut eszembe.

Mondtuk, többször leírtuk: ha megszűnik az anyanyelvű oktatás, nem lesz szükségünk sem magyar pártra, sem szerveződésekre, mert nem lesz ki és kinek. Kis településeink példája, azt hiszem, elégséges demonstráció. Lehet, ez pesszimizmusnak tűnik, de nem az: csak a szomorú mátyusföldi valóság.

A polgármesterek, önkormányzatok ne olyan igazgatót válasszanak az iskolák élére, aki csak nekik felel meg, hanem olyanokat, akik kitűnő szakemberek, egyéniségek, mert már ezzel is hozzájárulnak a tanulók számának emelkedéséhez. Megjegyzem, nincs olyan ember, akit mindenki elfogad, mert akkor is baj van.

Anyagi háttér, anyagi összetevők kérdése is a polgármesterség, az iskolaigazgatói poszt. A polgári demokráciákban a politizálók anyagi léte nem függ megválasztásuktól, nálunk azonban igen. Másik kérdés: ki akar ma iskolaigazgató lenni, mikor a pedagógusok bérét rettentő módon befolyásolja a gravitáció. Akit az istenek gyűlölnek, abból nevelőt csinálnak – tartja a középkori vagy még inkább római közmondás. Tanulmányozva az első köztársaság iskolarendszerét, elmondhatjuk, hogy a mindenkori iskolaszék (ma iskolatanács), megkívánta a nyugdíjba vonuló igazgatótól, hogy nevelje ki a saját utódát. ĺgy biztosíttatott az oktatási-nevelési folyamat színvonalának állandósága, az iskola stabilitása az öszszes tényezőkkel egyetemben. Régi dolgok, de lehet, hogy modernebb alkalmazásukkal követhetők.

Kívánatos lenne, ha magyarságtudatunk nem merülne ki külsőségekben, ha lenne tartalmi fedezete. Az, hogy a hivatalos dokumentumokba, iratokba magyarul írják a nevünket, helyes, de mi van, ha ezzel nem párosul anyanyelven szerzett műveltség?

Itt van aztán a magyarországi támogatások, alapítványok kérdése is. Ha képviselőink azt az anyagi támogatást, amely a szlovákiai magyarság érdekeit, megmaradását szolgálja, saját sikerükként könyvelik el, ne tegyék! Ha arra lennénk büszkék, hogy az az adó, amelyet a dél-szlovákiai magyarság – vállalkozók, bérből élők – befizetnek az államkasszába, az a magyar egyetem formájában, autópálya mérhető hosszában jelenik meg lelki szemeink előtt, az rendjén van. Világos, hogy a húsz százharminc ellenében sosem érheti el még az egyszerű többséget sem. Csak arra utaltam, hogy járjunk a földön, a fellegekben ráérünk később is. Ideje lenne a huszárrohamok elemzését a történészekre hagyni. A kuruc-labanc gusztustalanságok, amelyek elméletileg a kiegyezéssel lezárultak, tűnjenek el a magyar történelem színpadáról, mert mindig csak a nevető harmadiknak kedveznek.

A magyar vállalkozók

Magyarságunk megőrzése szempontjából a magyar nemzetiségű vállalkozók helyzete talán a legnehezebb. Puszta létük, eredményes gazdasági tevékenységük leginkább a többségi nemzet akaratának függvénye. Mátyusföldi tapasztalataim, megfigyeléseim bizonyítják, hogy a mátyusföldi magyar vállalkozók gyermekei is csak olyan arányban járnak nem anyanyelvű iskolába, mint más szociális rétegekéi.

Befejezésül szeretném hangsúlyozni, hogy ez a kiragadott, de teljes terjedelmében ki nem fejtett tizenegy szemléltetési terület tudományos tevékenységünk elrugaszkodási alapja lehet. A régió területén működő Pázmány Társaság, a Mátyusföldi Muzeológusok Társasága 1987-től (Galánta helytörténeti monográfiájának megjelenése óta) és azóta is hasonló számos mű megírásával, a történelmi gyökerek megőrzésére való törekvéssel rakta le a tudományosság alapjait. Ugyanakkor szükségünk van az MKP, a társadalmi szerveződések, a vállalkozók, a helyi önkormányzatok – minden tisztességes ember – segítségére. Nem is biztos, hogy elsősorban anyagiakra.

A „nekemizmus”

A félelem még mindig munkál, hiányzik az őszinteség, a demokrácia és a humanizmus helyett a „nekemizmus” mindennapjaink velejárója. Megfigyelhetünk egy sokaknak nem tetsző jelenséget is. Amikor beindult a nagy társadalmi átalakulás, átrendeződés, elindítóinak, vezetőinek helyét fokozatosan – lehet, törvényszerűen – olyanok veszik át, akik a felkészülés, a kirobbanás, a kezdet idején háttérben maradtak (de nem háttérbe szorultak). Miért? Esetleg nem bíztak a sikerben? Nem tudjuk. Azt azonban a történelemből tudhatjuk – és erre a francia 1789-es forradalom az eklatáns példa –, hogy a forradalom fölfalja saját gyerekeit. Az érintetteknek igazolásul: ha mégis jól csinálják, tisztességgel viszik az ügyet előre, támogassuk őket. Egyébként úgyis eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Az is igaz viszont, hogy sok bosszúságot okozhatnak.

Ennek az írásnak két hiányossága is van. Nem lehet a műfaját meghatározni: hiányzik belőle a tudományosan szigorú stílus ismérveinek egyike-másika. A második, hogy vannak, lesznek olyan olvasók, akik talán elmarasztalnak egyik-másik megállapításért, annak módjáért. De talán elnézik nekem, hiszen van úgy az ember, hogy a lényeget nem selyem vagy muszlin csomagolásba rejti. Sokféle véleményből volt módom választani. Vajon miért is kellene megváltoztatni a kreatív véleményeket?