Mátyusföldi vallomások I.

A számokat önmagam megnyugtatására jegyzem, hiszen sokkal inkább arról van szó, mennyit kamatoztathat szerzett és megosztandó tapasztalataimból a mátyusföldi polgár, aki nézeteit, elképzeléseit közölte velem. Nekem csak az összegezés, a rendszerezés maradt, valamint a tapasztalatok átadása mindazoknak, akik a szorgos hétköznapok minden területén tudnak és akarnak is tenni – nem üres szólamokkal, tartalmatlan külsőségekkel – a mátyusföldi magyarság anyagi és szellemi felemelkedéséért.

Nem akarok in medias res a dolgok közepébe vágni, de a frissen szerzett, egyben a régieket is megerősítő tapaszatalataim azt mutatják, hogy kis mátyusföldi közösségünk művelt, tájékozott, érdeklődő és kreativitásra termett magyarja unja a szlovákiai és magyarországi politizálás alpáriságát, annak a nemzetet megosztó, csakis önérdekű hozadékait, unja a monumentális akciók sorozatát, és valamiféle társadalmi-szellemi diszkrécióra vágyik, törekszik a számára kiismerhetetlen és összekuszált valóságban. Hiányolja, sőt keresi a megbízható támaszt, az alagút végén a világosságot.

Zajlik a nemzedékváltás

Mielőtt rendszerbe foglalt tapasztalataimat felvázolnám – ha nem is az elfogadás, de legalább a megvitatás eshetőségéig, hiszen hol van az megírva, hogy megfigyeléseim, konklúzióim nem rekedtek meg a szubjektivitás határán –, közlöm, hogy a harmincnégy találkozás résztvevőinek társadalmi és korbeli összetétele volt számomra az első meglepetés: értelmiségiek, politikusok, ifjúsági klubok tagjai, polgármesterek, Csemadok-vezetők, szóval a társadalom számos rétege jelen volt. Ami a megjelentek korösszetételét illeti, úgy látszik, nagyon jól ötvöződött a fiatalok, a fiatalabbak és az idősebbek aránya, amelyből egy áldásos jelenség sommázódik. Terszerűen vagy ösztönösen zajlik a nemzedékváltás: párosul az erő, a dinamizmus a tapasztalattal, a megfontolással, ami nem megalkuvás, hanem bölcs előrelátás. Elégséges kiindulópontja a helyi fejlődésnek és – szerénytelenség nélkül mondhatjuk – az országosnak is, de csak akkor, ha a szekér elé tudjuk fogni a dél-szlovákiai magyar szellemi kapacitást. Sokszor úgy tűnik, ezzel még az itt felsorolt pártok, szerveződések magasabb szinten sem tudtak, tudnak élni.

Tapasztalatok rendszerezése

E rövid bevezető vagy, ha úgy tetszik, lényegi elkalandozás után a megosztandó nézeteket, tapasztalataimat – amelyeknek előzményei a hallgatóság véleménye szerint is majdnem egy évszázadig jobbról balra vagy balról jobbra terelték a felvidéki magyarságot, miközben zsugorodott annak létszáma, mert zsugorodott a megmaradás lehetősége is – egyfelől a tőlünk független (vagy általunk kevésbé befolyásolható) történések objektív kategóriájába, másrészt a tőlünk függő, szubjektív (általunk leginkább befolyásolható) kategóriába sorolnám. (Ez a besorolás talán archaikus, de mondandóm az új terminus technikusok nélkül is érthető, ha érteni akarjuk.)

A földreform és a Slovenská liga

Véleményem szerint az objektív kategóriák első jelenségeként a hatalmas gazdasági-társadalmi – és ezáltal lelki – diktatúrát előidéző első csehszlovák földreformot és a Slovenská liga nevű korabeli szervezet tevékenységét kellene elemeznünk. Ez lényegében azt is jelentette, hogy a kolóniákkal, a különleges jogokkal, pl. fegyverviselési engedéllyel rendelkező legionista családok telepítésével a nem magyar elem beépült a déli területek homogén testébe (Mátyusföldön Štefanikovo, Vágtornóc, Sórjákos, Porboka, Úrföld, Nové Osady, Galánta, Kolónia, Nagyborsa, Szenc, Kosút, Nyárasd). A Slovenská liga külföldi és állami pénzekből felépítette a környékünkön csak „jubilejná školáknak” (jubileumi iskoláknak – a szerk. megj.) nevezett iskoláit (Diószeg, Tallós, Taksony, Felsőszeli, Vízkelet, Galánta, Tornóc stb.), nagyon szervezetten, céltudatosan. Jelszavuk: „Slovenské deti do slovenskej školy!” (Szlovák gyermekeket szlovák iskolába! – a szerk. megj.), ami teljesen jogos és érthető, ha az elmúlt évtizedek alatt a mi magyar tanítóinkat hasonló kijelentésért („Magyar gyereket magyar iskolába!”) nem érték volna attrocitások – egészen a pályáról való eltanácsolásig. Röviden összefoglalva a jelenséget: északról fokozatosan tolódott az etnikai határ dél felé, Komáromból (1925-ben megnyílt a szlovák nyelvű polgári iskola) észak felé a kolóniákkal bomlott a kompakt egység, mígnem az etnikai határ 1935-ben Közép-Szlovákiában elérte a szlovák-magyar országhatárt. S mi most mit csinálunk? Minden intézményt, megmozdulást leviszünk Komáromba. Félreértés ne essék, nem a város vagy a kezdeményezés ellen van kifogásom. Távolról sem! Tudatosan kezdeményezést, nem elvet említettem, mert ha lenne magyar megmaradási stratégia vagy legalább taktika, csak tényleg kezdeményezésként lehetne kezelni az ilyen megközelítéseket. Úgy gondolom, ez az MKP feladata, amelynek kezébe tette a magyar választó Mátyusföld sorsát is.

Hadd említsünk egy példát! A proletár internacionalista kirakatpolitika szellemében az 1958/59-es tanévben Szencen megnyílt Mátyusföld második magyar tanítási nyelvű tizenegyéves középiskolája, amely az első években a körzetéhez tartozó magyar iskola kis száma miatt egyik napról a másikra tengődött, mígnem néhai Herdics János és Zelinka István, a két igazgató alapos mérlegelés után, egymás érdekeinek tiszteletben tartásával megegyezett abban, hogy Diószeg, Jóka, Nagyfödémes tanulói a galántai középiskola körzetéből a szenci iskolába jelentkezhetnek, ha a szülők is így döntenek. Rossz rágondolni, hol lenne most az etnikai határ, ha nincs ez az okos kompromisszum! Valószínű, hogy már valahol Galánta alatt. Persze, ez így nagyon leegyszerűsítve hangzik, hiszen a mondottakon kívül még sok tényező közrejátszott a lassulásban, a lassításban, de az iskola szerepe mindenek fölött!

Tósnyárasd mint példa

Nem lehet a tapasztalatokat egy képzeletbeli vonallal elválasztani, következményeikben még ma is annyira összefüggően munkálnak. A több évtized érlelte keserű tapasztalat: a félelem vagy a bizalmatlanság, netán a kiszolgáltatottság még ma is tevékenyen oszt és szoroz szinte minden mátyusföldi település magyar ajkú lakosságának a lelkületében. Vegyük például Tósnyárasdot! Elnézést kérek tőlük, más községet is elemzésünk tárgyául választhatnánk. A kolonizáció két hulláma érintette a települést. Az első csehszlovák földreform eredményeként 1921-ben 45 Trencsén megyei szlovák kolonista kapott 546 katasztrális hold szántóterületet Palócpusztából, majd 1946-ban 12 kolonista családot (lopériakat-podbrezováiakat) telepítettek le Müller Adolf birtokán, szövetkezetesítve az ottani szeszgyárat. A lakosságcsere eredményeként megközelítően 45 család (240 személy) települt át Magyarországra. A reszlovakizáció a településen 177 személyt érintett. Az 1946-os adatok szerint a falu 663 lakosából 31,7 százalék volt szlovák nemzetiségű. A magyarság 26,2 százaléka reszlovakizált. Mindezek ellenére a 2001-es népszámlálás adatai szerint a 769 lelket számláló falu 53,35 százaléka magyarnak vallotta magát. 1920-ban ez az arány még 97,1 százalék volt. Milyen lesz 2011-ben? A településen nincs magyar iskola, 1972-ben megszűnt. Érdekes jelenség a Csemadok 1968-as állásfoglalásában foglalt eredményekhez képest. Az iskolát 1990-ben, a gyengéd forradalom után érdektelenség miatt felújítani nem sikerült. A tósnyárasdi magyarok más települések magyarságához hasonlóan sajátos megmaradási taktikát választottak: nem kérünk, nem hívjuk fel magunkra a figyelmet, s ha nem tudnak rólunk, nem is tesznek ellenünk semmit. Ez a sajátos önvédelem a polgári demokrácia korában is jelen van több település megmaradási politikájában. Ez a passzivitás ideig-óráig lassítja az asszimilációt, de meg nem akadályozza. Megkívántatik az alapos múltelemző és feltáró tevékenység, hiszen tizenöt évvel az említett forradalom győzelmét követően csak kullogunk, botorkálunk az események után. lépéshátrányunkat ledolgozni nem tudtuk.

Az 1968-as év valóban határkő volt a dél-szlovákiai magyar ember társadalmi viszonyulásában. Még a legkonzervatívabb vagy szélsőséges kommunisták is rádöbbentek arra, hogy a proletár internacionalizmus csak és mindig a kisebbségi nemzet fiai számára volt előírt cselekvési norma. 1968-ban egyik oldalon az emberarcú szocializmust, a másodikon az annak eszméitől távol állónak tűnő egyetemisták meneteit látjuk 19. századi jelképekkel, beneši követelésekkel. Az immár két évtizede itt lakó magyarországi szlovákok prágai útjai: tiszta szlovák és tiszta magyar községek létrehozása egy regionális lakosságcsere keretén belül a huszadik század második felében.

A társadalomtudományok természetes és mesterséges asszimilációról beszélnek. A mi erkölcsi felfogásunk szerint a vegyes házasságok a természetes asszimiláció körébe tartoznak, és humanista felfogásunkat, európaiságunkat mélységesen sértené, ha ebbe is beavatkoznánk, ha benne valami negatívumot keresnénk, kirekesztenénk az emberi kapcsolatok rendszeréből. Csakhogy a falutörténetek feldolgozása közben olyan adatokkal szembesültünk, szembesülünk, amelyek bizonyítják: nemcsak a magyar műszaki értelmiségiek nem találták boldogulásukat a kétnyelvű vidékeken, hanem nem találták helyüket a magyarországihoz hasonló vegyes lakosságú világban sem; a vegyes házasságban élők közül is nagy százalékban elvándoroltak az egynyelvű világba. Gyurgyík László többek között a Magyar mérleg című könyvében utal erre, mondván, az északi települések magyarságveszteségei főleg ezekből kerülnek ki.

Tőlünk független, objektív tényezőként elemezhetjük a dél-szlovákiai mezőgazdaság, majd az egységes földműves-szövetkezetek (efsz) problémáját is. Azt tapasztalhatjuk ugyanis, hogy egy-két esettől eltekintve az efsz-ek első szervezői a lakosságcsere és a belső telepítések eredményeként Mátyusföldre települt szlovákok voltak. Ennek több oka is lehetett, de leginkább az volt, hogy nem mindnyájuknak volt vonzalma a munkához, Magyarországon sem ebből éltek. A másik ok az, hogy nem ragaszkodtak úgy a földhöz, mint az itt maradt magyarok, akik generációkon keresztül nehezen tudták megszerezni, de még inkább megtartani a család éltetőjét, a földet.

A következő probléma a szántóföld körül a restitúció KDH-s (KDH, vagyis a Kereszténydemokrata Mozgalom – a szerk. megj.) hozadéka, a dél-szlovákiai mezőgazdaság szétverése, ezzel párhuzamosan az elszegényedés és a munkanélküliség fokozott megjelenése. Most a szövetkezetesítésről, mint eszméről, elvről beszélek, nem módszerről, amellyel ellehetetlenítették a szocializmusban az éppen szociális értékeket is magába foglaló, a tizenkilencedik század második felében Angliából induló mozgalmat, amely a maga szervezettségével, eredményességével leginkább a társadalom alsó és középső rétegeit volt hivatott szolgálni. Amikor a galántai Hanza szövetkezeti központról megjelent egy monográfiám, Budapesten, a Magyarok Világszövetségének székházában volt szerencsém találkozni Fait Lajos úrral, aki a Hangya, majd 1945 után a svájci szövetkezeti mozgalom prominens képviselője volt egy fél évszázadon át. Ő mondta: „Nálatok, cseheknél és itt, Magyarországon nem szétverni, hanem szövetkezeti alapokra kellett volna helyezni a termelőszövetkezeteket.” Úgy tűnik, az Európai Unió mezőgazdaságának jó ideig nem kell félnie a kelet-európai konkurenciától.

Nehéz és igazságtalan lenne ezért elmarasztalni a mai magyar politikai vezetést, hiszen a gyengéd forradalom idején nem lehetett tapasztalt és felkészült, hiszen a mi fajtánknak az előző rendszerben sem adatott meg: nemhogy egy ország valamelyik szakágazatát, hanem csak szűkebb régiónk ügyes-bajos dolgait irányítsuk. Azóta viszont majdnem tizenöt év telt el, s még mindig az eseményekkel sodródunk. Pedig kitűnő felkészültségű szakembereink várják a lehetőséget. Most, hogy nyitva az út Nyugatra, inkább itthon boldogulnának. Mi, emberek csak ilyenek vagyunk. Azért ennek kapcsán is ide kívánkozik egy gondolat: vajon az MKP vezetése nem lát semmilyen folytonosságot ebben a KDH-s gazdaságirányításban, elemezve az előző évtizedek gazdaságpolitikáját is. S ha igen, miért ez a nulla távolságú kölcsönösség? Politikai, egyéni érdek, rövidlátás? Vagy nincs jobb partner? Ha rendeznénk a rendezhetőt, nem biztos, hogy a sajtó és média békáit nyeldesnünk kellene. Míg kicsi, addig lecsúszik, ha megnő, megfulladhatunk.

(Jelen írás az Otthont a hazában, hazát a szülőföldön! című, február 7-én Nagyfödémesen megtartott közösségi fórumon elhangzott előadás szerkesztett változata. Az eszmefuttatás befejező részét a Szülőföldünk következő számában közöljük.)