Május fényei

Fényesednek a napok. Egyre több a világosság, s kurtul az éjszaka. Tavasz közelget a nyárhoz, elfelejtjük egy időre a telet. Bár a történelem nem ismeri a véletleneket, mert társadalmi mozgások törvényszerűségei működtetik, mégis a véletlennek tudható be, hogy a tavasz kinyíló virágai ünnepeket köszöntenek. A munka és a béke ünnepnapjai követik egymást. Természet és történelmi megújulások ilyetén való találkozásai metaforákká változnak versekben, majd példabeszédekké szónoklatokban. Mit írhat az újságíró, aki olykor, látszatra eredeti ötlettől vezettetve szándékozik ünnepi jegyzetet írni? Szemben a költővel, gyakorlatilag ő mindig a mának ír. Az a gondolatsor ötlik fel bennem, amelyet kezdetben önmagamon átvetítve, majd a szűkebb és tágabb közösségi kapcsolatok rendszerében fogalmaztam meg.

Sokan elmondták, leírták (ezt látszik alátámasztani a szocialista társadalom mostanában változó fejlődési iránya is), hogy a „kicsi“ visszanyeri létjogosultságát. A gazdaság átépítése is ezt látszik igazolni. Ha ez az emberi közösségek esetében is előtérbe kerül majd, akkor talán ismét lehet építeni az erős családi alapokra, amely nélkül meginog a társadalom egyensúlya. Az önállósuló vállalatok, az ebből adódó önigazgatás feltehetően fokozatosan megszüli a dolgozók tulajdonosi viszonyát. Nyílt véleménymondás, őszinte tájékoztatás és az ebből születő üzemi demokrácia visszaállítja a munkahelyi közösségek oly sokszor hiányolt összetartó erejét is. Lesz mit félteni. A kollektíva hírnevét, a gyártmányok minőségét, no meg a biztosabb megélhetést, a nagyobb jövedelmet. Olyan motiváló erők hatnak majd az emberekre, amelyeknek tényleges hatásáról, felhajtóerejéről egyelőre csak feltevések vannak. Szükségünk van erre, mert szükségem, szükséged, szüksége van erre nekünk, nekem, neked és neki. Egyenként mindannyiunknak. Hát, éppen ez! A kicsiben a nagy egész, s nagyban az alkotóelemek kicsinysége izgat mostanában leginkább.

De maradjunk az ünnepeknél. Nem kevés helyen beszűkültek a családok érdekszférájába. Persze, ha tudományos alapossággal megvizsgálnánk, kiderülne: sokszor a családi ünnepek sem igazán ünnepiek. Érzelmek helyett a fogyasztói szemlélet motivál, gondolatok helyett az alkalmak kényszere. Sokáig éltünk magunknak, s hittük, hogy a viszonylag tisztes életszínvonal, a biztos munkahely nyugalma elegendő. Valahogyan úgy voltunk ezzel, mint a levegővel: természetesnek tartottuk, hogy van. (Ma már ez sem olyan természetes.) Sajnos, azt is természetes következményként vettük tudomásul, hogy a jó munka többlete sem elegendő ok az egyén jövedelmének növekedéséhez, mert az átlagos bérszínvonalat sok vezető azonosította az egyenlősdivel. Élt és tenyészett a szürke középszer, a megszokás, a kényelmesség.

Amikor ünnepeink fényudvarát kerülöm, nem véletlenül taglalom a „nagy” és a „kicsi”, az „egész” és a „rész” kapcsolatrendszerét. Május elseje olyan közösségi ünnep, amelynek számom a megmaradt valamifajta modellszerűsége. Jó együtt lenni a munkatársakkal, a családdal, elvegyülni az ünnepi forgatagban. A munkába, a munkánk értelmébe vetett hittel ünneplek mindig. Magamról is csak azért beszélek, mert gondolataim általános érvényességét bizonytalannak látom, s így könynyebb elkerülni a közösségről írt gondolatok kinyilatkoztatásszerűségét. Meg aztán, a magánélményeim közösségi kapcsolatrendszerét többen is felfedezik. A munka és az ebből teremtődő jövő – saját, gyermekem, családom, hazám, népem, világom jövője – foglalkoztat. Valahogyan úgy, ahogyan apámat foglalkoztatta, amikor a háborús hányattatásokat túlélve fogadalmat tett: a háború végét minden évben megünnepli. Ebben az ünnepben vannak benne gyermekei és unokái. Közel van egymáshoz a két ünnep. Május elseje és május kilencedike. Míg az előbbi felnőtt eszmélésem óta a jövőé, amit a munka adhat, addig az utóbbi a múlté, a történelemé, amelynek értelmét az emlékezés adja.

Május közelget – tavasz, s a szívbe fény költözik. Reménykedem, hogy az ilyen emelkedett szavak nem vesztették el belső erejüket. Ki-ki maga érzi, mennyire maradt meg mindennek a lényegi jelentése. A természet független tőlünk. Most éppen a tavaszát éljük. Telek, tavaszok, nyarak, őszök és bennük az emberiség társadalmi életében létrehozott ünnepek. A mostani a munkáé, amely megújítja életünket. Ez már nem független tőlünk. Dusza István