László atya pónifogaton jár, és régi kocsikat gyűjt

Azt viszont már kevesen tudják, miért kedveli László atya a lovakat, és hogy mi okból kezdett el épp kocsikat gyűjteni. Gyermekkorában meg sem fordult a fejében, hogy lelkész lesz. Ezt csak közvetlenül az érettségi előtt döntötte el, ám akkor nem vették fel az egyetemre. „Két évre elvittek katonának, majd a kassai vasgyárban dolgoztam – mondja – Ám engem mindig a természet vonzott, így hamarosan a bodolói szövetkezet somodi farmján kötöttem ki, ahol állattenyésztéssel foglalkoztam. Nagyon jól éreztem magam ott, még saját hátaslovam is volt. A világ zajában azonban nem igazán találtam a helyem, így kilenc évvel az érettségi után újra jelentkeztem az egyetemre. Szombatonként még a szemináriumból is el-eljártam lovagolni. A természet szeretetét valószínűleg a génjeimben hordom, hisz otthon, Makrancon is voltak lovaink, amíg a kollektivizáció idején el nem vették tőlünk. Emlékszem arra a kegyetlen pillanatra, amikor befogták a lovainkat a szekér elé, amelyre minden mozdíthatót felraktak. Én fölültem a bakra, megragadtam a gyeplőt, és onnan kiabáltam az apámnak, hogy hozza azonnal a puskát. Szegény meg csitított: hallgassak, mert a végén még őt is elviszik. Gyerekkoromban, ha meghallottam a lovak patáinak kopogását az úton, rögtön szaladtam a kapuba, hogy újra láthassam őket.”

1985-ben került Bodrogszerdahelyre lelkésznek, ahol hét évet töltött„ „Az első pónilovamat 1987-ben vettem. A gyerekek rögtön elfogadták a hobbimat, később a falubeli felnőttek is. Ám a hivatalos szervek az elmúlt rendszerben nem nézték jó szemmel, hogy biciklizni, túrázni és fürödni járunk a gyerekekkel. A lovam pedig kifejezetten irritálta a hatóságot, megvádoltak, hogy azzal „bolondítom“ a gyerekeket. Még 1989. november 17-én is beidéztek a járási pártbizottságra ez ügyben. Már javában dúlt a forradalom, nekik meg, úgy látszik, ez volt a legnagyobb gondjuk akkoriban.” Királyhelmecre már néhány évvel a rendszerváltás után került. Rövid időn belül itt is sikerült a gyermekek rokonszenvét elnyernie. Rövidesen megalakult a helyi cserkészszövetség, majd a Mécs László Központ is megnyitotta kapuit. László atya a lelkészi hivatás mellett azóta is fáradhatatlanul foglalkozik a fiatalokkal: kirándulásokat, kulturális és sportrendezvényeket szervez. Ám különleges hobbijával itt sem hagyott föl. „Jelenleg két shetlandi pónim van. A régi parókia romjai között tartom őket. Ezek a lovak, vastag szőrzetüknek köszönhetően akár a szabadban is telelhetnének. Ha itthon vagyok, én gondozom őket, számomra ez jelenti a kikapcsolódást. Alkalomadtán befogok és kikocsizom. Van, hogy egyedül megyek, van hogy a gyerekek is elkísérnek. Soha nem törődtem egyesek rosszmájú megjegyzéseivel. A mai depressziós, rosszkedvvel átitatott világban én inkább annak örülök, hogy ha meglátnak az emberek a pónifogatommal, rögtön földerül az arcuk. Mindig idegenkedtem a pátosztól és mindenféle képmutatástól. Az embernek föl kell vállalnia önmagát, és azt, amit tesz. Mindig ez a járhatóbb út.”

Aztán a tisztelendő másik furcsa kedvtelésére, a kocsigyűjtésre terelődik a szó. „Tizennégy kocsim van jelenleg, tudomásom szerint ez a legnagyobb magángyűjtemény az országban. Nagy részük a szülőföldemről, Szepsi környékéről származik. A hetvenes években sem a lovaknak, sem a lószerszámoknak nem volt igazán értékük, mert a múlt maradványának tartották azokat. A barátaim egyszer megleptek egy lovaskocsival, amit valakik, valahol ki akartak dobni. Nagyon megörültem az ajándéknak. Később aztán híre ment annak, hogy érdeklődöm az ilyen eszközök iránt. Abban az időben jutányos áron lehetett ezekhez hozzájutni. Hihetetlen, de a kocsigyűjtéssel is sikerült kivívnom a hivatalos szervek rosszallását. Egy vezető beosztású embernek ugyanis kölcsönadtam az egyik kocsimat, a lánya azzal hajtatott az esküvőjére. Még az újságba is bekerültünk, ott kérték rajtunk számon »feudális mániáinkat«. A kocsikat otthon egy fészerben tartottam. Amikor Királyhelmecre kerültem, kamionnal szállíttattam ide őket. Később a parókián megépítettünk egy viszonylag nagy, nádfedeles épületet, most ott vannak. A javításukat magam végzem, de időnként akadnak segítőim is, például a fiatal cserkészek. A fiákert még otthon, a szövetkezet műhelyében szinte darabokra szedtem, úgy restauráltam. Bár most is volna javítani való, de ez sok időt és pénzt igényelne. Nem ismerem mindegyik kocsi történetét, ám ezt-azt sikerült kiderítenem róluk. A fiákeren állítólag orosz tisztek menekültek a háború ideje alatt, az ajtaján még most is láthatók a golyók okozta sérülések. A szán egy bányaigazgatóé volt, az egyik kocsin pedig ott a jelzés, hogy itt készült, Királyhelmecen. Szeretnék még egy igazi postakocsit, és a tárolóhelyet is bővíteni kellene. Ma azonban már nem olyan egyszerű hozzájutni ilyesmikhez. Nagyon sok járművet kivittek külföldre, ezért újabbakat vásárolni szinte lehetetlen. Bár ez egy magángyűjtemény, azért az érdeklődők gyakran láthatják. Van, hogy egy-egy nagyapa az unokájával jön be az utcáról, hogy megmutassa neki a kocsikat. Nyári táborok alkalmával is jönnek gyerekek, az ősszel pedig több környékbeli óvodából is jártak nálam.”

A parókia udvarán még lefotózzuk a gyűjteményt. A lelkész ezalatt a még reá váró feladatokról és az egyházközség életéről beszél. Most látom csak, hogy a félórásra tervezett beszélgetés már majd két órája tart. Gyorsan elbúcsúzom. Nem vagyok római katolikus, és bevallom, templomba is ritkán járok. László atyával azonban szívesen találkoznék a jövőben. Közvetlensége, őszintesége magával ragadó. Lehet, hogy nem csak a pónijai és a lovaskocsijai miatt volt kényelmetlen az elmúlt rendszernek?