Lássuk inkább a birkákat!

Nemrégiben az egyik kelet-szlovákiai faluban gyűltek össze az ország különböző tájairól származó pásztoremberek. A rendhagyó találkozó igazán színvonalasra sikeredett: rotyogott a gulyás, nyárson sült a malac, csattogott a karikás, az árusok a portékájukat kínálgatták, bokáztak a táncosok, daloltak az énekesek, szólt a duda, a tárogató, a hegedű és a cimbalom, meg persze jófajta bor és pálinka is fogyott rendesen. A nézők és a pásztorok egyaránt kiválóan szórakoztak, senkinek sem volt oka panaszra. Napszállta előtt, a nagy vigadalmat nézve azonban Béla bácsi, egy szentesi juhász így szólt hozzám: „Szép, szép ez a rendezvény, jó, hogy megtiszteltek vele minket a szervezők. Szerkesztő úr, de most mán látni kéne a birkákat is! Mert ugye, beszélni mindenki beszélhet, amit akar, de ha én egy pillantást vethetnék a jószágra, hát rögtön megmondanám, miféle a gazda!”

Az utóbbi időben gyakran eszembe jutottak az öreg juhász szavai. A vidéket járva ugyanis számtalanszor tapasztalom, hogy az, amit egyes dolgokról hallok, és az, amit a szememmel látok, bizony sokszor még köszönő viszonyban sincsenek egymással. Az elmúlt években például annyi vidékfejlesztési konferencián vettem részt, hogy ha az azokon szónokló politikusok és szakemberek mindegyike alkalmanként csak egy-egy kavicsot tett volna le a földre, egy turisztikai látványossággal már biztosan gazdagabb lenne a régiónk. Mostanra ugyanis az így összehordott kőpiramis vagy kétszáz méterrel magasodhatna a királyhelmeci Nagy-hegy fölé. Akartak itt már a szavak szintjén építeni repülőteret, gyorsforgalmi utat meg kikötőt is, tervekkel, potenciális befektetőkkel és ígéretekkel régen tele van a padlás. A valóságban viszont szinte járhatatlanok a közútjaink, üresen állnak a gazdasági épületek, a földek nagy része bevetetlen, az itt élők többsége pedig továbbra is éhbérért kénytelen dolgozni a helyi vállalkozóknál. Mármint a szerencsésebbek. Sokaknak ugyanis munkájuk sincs. Nekik nem marad más választásuk, mint vagy várni a segélyekre, vagy felkerekedni és a világ távolabbi tájain keresni a szerencsét. Apropó munkanélküli segély és foglalkoztatottság. Biztos sokat hallottak az aktivációs program jótékony hatásairól. Hogy milyen nagyszerű dolog ez, hogy a benne részt vevő emberek értelmes munkával tölthetik az idejüket, hogy újra hasznos tagjai lehetnek a társadalomnak, meg hogy az állam milyen példamutatóan csökkenti így az állástalanok számát. Nem kétlem, lehetnek a kezdeményezésnek pozitív hatásai is. Ám mit gondoljon az ember, ha a hétköznapokon azt látja, hogy az aktivisták sokszor – jobb esetben – ötvenedmagukkal seprik az utca tíz méteres szakaszát, miközben az élelmesebbje az árnyékban hűsöl. Persze vannak, akik felelősségteljes munkát végeznek, a figyelőemberek ugyanis vadászkutyaként lesik a koordinátor mozgását, hogy mindenkor időben riaszthassák sziesztázó társaikat. Amikor pedig az egyik környékbeli faluban azt láttam, hogy a közhasznú munkások dologidőben, gúlába rakva szerszámaikat leálltak a helyi sportpályán teniszezni(!), hát biz’? Isten majd az árokba hajtottam a kocsimmal!

Persze a közélet, még vidéken is, mint a hal, a fejétől bűzlik. Leginkább a választások idején hallani a szavazatokért vetélkedőktől mifelénk szép beszédeket, magasröptű gondolatokat, grandiózus terveket és reményt keltő ígéreteket. A látvány pedig így, a választási ciklus közepe táján, finoman szólva lehangoló. Minálunk például már ott tartunk, hogy manapság úgy is lehet valaki a köz állapotaiért aggódó, a település és az emberek boldogulását szívén viselő regionális politikus, hogy az önkormányzati ülésekre sem jár el. ĺgy nincs költségvetés, nem épül az ipari zóna, és persze elmaradnak a fejlesztések. Ha kíváncsi volnék rá, megtudhatnám az érintettektől a tétlenség és a tehetetlenség okait is, hisz biztosan szépen meg tudnák fogalmazni az érveiket. Ám a mondandójuk engem nem érdekel. Ezentúl inkább, mint Béla bácsi, a szememnek hiszek. Mert ugye, ahol rendezettek az utcák és a közterek, ahol takarosak a házak, szépen műveltek a kertek, jól öltözöttek és vidámak az emberek, ahol van elegendő munkahely, és ahol úton-útfélen szemmel láthatók a fejlődés jelei – ott nem sok szükség van a magyarázkodásra. Ahol viszont rendetlen a juhász, vagy csak elméletben tudja a dolgát, ott kár minden szóért. Azon a vidéken előbb vagy utóbb tönkremegy minden, és végül szétszéled a nyáj. A maradék birka az olyan tájon csak állhat búsan, és legfeljebb bégethet a pusztába. Ám az, mint tudjuk, a kutyaugatáshoz hasonlóan, nem hallatszik az égig.