Közös emlékezés – nagy családi találkozó

A tősgyökeres csallóközi család minden tagja Karcsa-szélről származik. A nagyszülők és a szülők is ezen a tájon születtek, és itt nevelkedtek gyerekeik is. Öten voltak testvérek, négy lány, Mária, Erzsébet, Piroska, Rozália és egy fiú, Dénes. Ők már valamennyien eltávoztak, de gyerekeik őrzik az emléküket.

„Egy családi viszály miatt több mint húsz éven át nem tartottuk egymással a kapcsolatot. 2005-ben Mari nagynénénk temetésén rádöbbentünk, hogy hiányzunk egymásnak, szeretnénk többet tudni egymásról. Innen már egyszerű volt az út, egy évvel később Ambrovics György unokatestvérem megszervezte az első családi összejövetelt és mind a tizennégy unokatestvér az erdőhátkarcsai kultúrházban találkozott” – kezdi a visszaemlékezést Horváth Tibor. A családi találkozások azóta rendszeressé váltak.

„Általában november 1-jén találkozunk, együtt végigjárjuk a temetőket, hogy megemlékezzünk szeretteinkről. Dunaszerdahely, Lég, Lúcs, Mórockarcsa után az etrekarcsai temetőben fejezzük be a kegyeleti körutat, ahol mindannyiunk nagyszülei és dédszülei vannak eltemetve. Nemegyszer keltettünk feltűnést, hiszen a családtagokkal együtt több mint húszan vonulunk sírtól sírig. Mind az öt család nevében mécsest gyújtunk, utána összeülünk egy pohár borra, felidézzük az emlékeket” – folytatja Ambrovics György.

Mindenki másra emlékezik és mindenki másképpen, de valószínűleg ez is a találkozások varázsa. A nagyszülőkre, dédszülőkre nagy szeretettel emlékeznek vissza.

„Nagypapámtól tanultam a lovaglást és a lovak szeretetét, ami a mai napig megmaradt, még most, 73 éves koromban is hetente járok lovagolni. A legkedvesebb emlékeim közé tartoznak azok a nyarak, amikor meglátogathattam a nagyszülőket. Nem volt egyszerű, hiszen az ötvenes években csak meghívólevéllel lehetett Magyarországról átjönni”

– meséli Horváth Tibor. Sokszínűen alakult az eredetileg tizenhat, most már csak tizennégyre csökkent unokatestvérek élete.

A Horváthok Budapesten élnek, édesanyjuk, Bözsi néni oda ment férjhez, ő az egyetlen, aki nem a Csallóközben van eltemetve.

Az Aranyossy család Lúcson élt, és bár az ikerlányok évek óta Pozsonyban laknak, szívesen térnek vissza egy-egy hétvégére a lúcsi házba.

A Sághy sarjak hűek maradtak a Karcsákhoz és a mai napig Mórockarcsán gazdálkodnak, a Ravasz fiúk Dunaszerdahelyen érvényesültek, egyikük, Ravasz Marian építészmérnök, nyolc éven át volt a városi önkormányzat képviselője, jelenleg boldog, hogy visszatérhetett eredeti szakmájához.

„Az unokatestvérek közül én vagyok a legfiatalabb, de ha a nagyszülőkről esik szó, azonnal felmerülnek az illatok, hangulatok, amelyek hozzájuk kötnek” – mondja mosolyogva. Az egyetlen Ambrovits fiú Dénes, akinek egy jegyzői iroda tisztviselője akaratán kívül elírta a nevét Ambrovicsra, amikor 1947-ben megházasodott. A leghányatottabb sorsú Ambrovits ivadék, aki megjárta a második világháború frontját, túlélte az orosz hadifogságot, de soha nem beszélt ezekről. Kemény, zárkózott, igazi mélyen érző csallóközi ember volt. Három fiára azonban biztosan büszke lenne, legidősebb fiának, Györgynek borászata van Badacsonyban, középső fia, Ferenc a nemzetközileg elismert Minit cég alapítója, a legfiatalabb, Dénes pedig magyarországi egyetemi tanulmányai után Budapesten érvényesült egy nemzetközi vállalat vezetője. Ezzel be is zárul a kör és az Ambrovitsok az Ambrovicsokkal együtt emlékeznek a Csallóköz temetőiben.