Komáromiak a haláltáborokban

A holokausztról, azon belül pedig a náci haláltáborokról tényszerű előadást hallgatni mindig kicsit sarokba szorítja az embert – legalábbis lelkileg biztosan. Vági Zoltán, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Társadalomtudományi Kara Szociálpszichológia Tanszék oktatójának, illetve a Saul fia című Oscar-díjas film történészszakértőjének előadása pontosan ilyen hatást keltett. A szakember a Komáromi Zsidó Hitközség jóvoltából, az ENSZ Holokauszt Nemzetközi Emléknapja okán a Menházban rendezett eseményen – amelynek részét képezte a budapesti Maccabi VAC sportegyesület által rendezett Bajnokaink voltak – a magyar zsidó sportolók öröksége c. kiállítás is – nem másra vállalkozott, minthogy egy többé-kevésbé jól behatárolható csoport, a komáromiak példáján keresztül nyújtson tömény és tömör betekintést a holokauszt „ipari” méreteibe és ördögi logikájába. A szemléletmód előnye világos: egyének és kisebb csoportok sorsán keresztül könnyebben megérthető egy-egy történelmi tragédia. Különösen, ha közülünk és mellőlünk származtak ezek az emberek.

A feladat
Vági Zoltán tulajdonképpen nem másra vállalkozott, minthogy minél részletesebb azonosítsa azon 5463 személy sorsát, akik valamilyen szempontból komáromiaknak nevezhetőek, és 1944 kora nyarán az auschwitz–birkenaui koncentrációs táborba kerültek. Tette mindezt nagy mennyiségű és változatos források alapján: a haláltáborok és a magyar állam eredeti dokumentumai, korabeli fényképek, valamint a főleg komárominak tartható túlélők tanúvallomásai képezték az előadás alapját. Ahogy a történész mondta, a legtöbbször darabonként szedik össze az információkat, vagyis rengeteg az aprómunka. A kutatás még nem ért véget, szerinte még garantáltan évekig fog tartani.

Ki a komáromi?
Vági meglehetősen hosszú időt szentelt a célcsoport meghatározási szempontjainak, ami nem puszta tudományos módszertani kérdés. Egyáltalán nem biztos ugyanis, hogy az olyan roppant méretű népmozgási káoszban, mint amit a holokauszt és világháború okozott, ki hova valósi. Számos dilemma adódhat ezen a téren, hiszen például komáromi-e az, aki ebben a városban született, de egy másik településről deportálták? Vagy akit itt tartóztattak le? Esetleg mi a helyzet Esztergom és Nagysurány, valamint azok környékének zsidóságával, akiket Komáromon keresztül vittek el? A történész szerint az alapszempont számukra az volt, ha valakit innen deportáltak. Ugyanilyen dilemma elé állítja a kutatót az is, hogy ki pontosan a holokauszt áldozata, s hogy kik a túlélők. Mindenesetre a mondott, mintegy 5 és fél ezer ember történetét egyenként vizsgálják. Komáromban egyébként, a háború előtt mintegy háromezres zsidó közösség élt.

Az út
Az előadás eseménytörténeti íve gyakorlatilag a vonatút leírásától indult el. Már itt szépen kirajzolódott Vági Zoltán mondandójából, hogy a komáromiak konkrétan mikor és milyen tipikus atrocitásokat szenvedtek el, amelyek közül az egyik első a kifosztásuk volt. A kiindulópont: 70-80 emberrel megpakolt zsúfolt vagonok. „Útközben a kassai határig a magyar csendőrök fosztogatják őket, ott átveszi őket a német rendőrség és az SS, onnantól kezdve ők fosztogatják őket. Mi ennek a lényege? A csendőrök sokszor beszólnak, hogy ahová maguk mennek, ott erre már nem lesz szükségük. A németek sok esetben azt mondják, hogy agyonlőnek mindenkit, ha nem adják át az értéktárgyaikatˮ – fejtegette a történész. Ez nem csak ékszert jelentett, mert ez szinte vagononként változott aszerint, hogy az ott posztoló őrnek mire volt szüksége. Ugyancsak fontos vonás, hogy folyamatos hazugságban tartották az embereket a pánikolás elkerülése végett. A magyar karhatalom azt mondta, Kenyérmezőre viszik őket, német részről pedig azt hallották, hogy családi táborokba kerülnek.

A megérkezés
A közvetlen tragédiák sorozatának első csúcsa a Birkenauba való júniusi megérkezés, amikor még szintén semmit nem tudnak a tábor céljáról. A komáromiakat fogadó foglyok, akiket az érkezők börtönbüntetésüket töltő bűnözőnek néztek, nem kommunikálhattak a beérkezőkkel, mert az agyonlövést jelentett volna. Ugyanakkor pont ezek az emberek tízezreket mentettek meg a haláltól azzal, hogy a nagyobb gyerekeknek kurtán odavetették, 16 évesnek mondják magukat – ellenkező esetekben azonnali kivégzés várt rájuk.

Mengele – az „ikon“
Érdekes módon mutatja a táborok belső zárt világát a rossz hírű „orvosˮ, Josef Mengele alakja. Róla még évekig nem fog tudni semmit a nemzetközi közvélemény, de a táborlakók között más volt a helyzet. Vági idézett egy 1945 nyarán felvett visszaemlékezést, amely ezt támasztja alá: „Pontosan emlékszem, hogy doktor Mengele, a híres szelektáló orvos a sorunk közepe felé mutatott, engem és két testvéremet a bal oldalra osztott be. A negyedik testvéremet, aki még szintén fiatal volt, 30 éves, anyukámmal együtt a jobb oldalra küldte. Azt hiszem ez azért történt, mert a testvérem erősen átkarolva vezette édesanyámat. Tehát valaki az édesanyját vagy a nagyanyját támogatva is mehet úgy a halálba, hogy ő egyébként munkaképesˮ.

Élet vagy halál 
Az előző idézetből is látszik, hogy milyen könnyen a halál markába lehetett kerülni. Különösen tragikusan érintette ez a kisgyerekes szülőket Vági elmondása szerint: „»Kisfiam kezét fogtam, a feleségem egy idegen kislánykával volt, kezénél fogva vezette.« Nem figyelmeztették ennek végzetes következményére. A németek próbálják mondani az anyukáknak, hogy tessék a nagymamának odaadni a gyereket, de ugye ilyenkor egy normális anyai reakció az, hogy magamhoz szorítom a gyerekemet, és majd én fogok rá vigyázni. Ilyenkor a németek nem erőszakoskodnak, hiszen több ezer ember van a rámpán, nekik a tumultúzus jelenetekre, a lövöldözésre nincs szükségük, mert 44-ben Magyarországról lényegében néhány óránként érkezik egy vonatˮ– majd hozzátette, az idézett tanúvallomás alapján a komáromi férfi felesége egy teljesen idegen kislánnyal ment a gázkamrába.

A tábori mindennapok
A történész előadása a tábori életkörülmények leírásánál különösen töménnyé vált – ami nem csoda, hiszen Birkenau volt az egyik legkegyetlenebb láger. Nem csak arról volt szó, hogy a komáromiak már nem kaptak rabruhát, s így a korábban elkobzott ruhaneműkből kaptak ad hoc-szerű módon. Egy-egy barakk kápóinak brutalitása, a hajnali ébresztéssel, az állandó és pihenés nélküli szüntelen kintlevés, a még itt is folyó fosztogatások vagy a szándékos alultáplálás is elképesztő körülményeket teremtettek – utóbbi esetben azért volt annyira kopár hely Birkenau, mert a bentlakók a növényzetet és a bogarakat is elfogyasztották. Gyakorlatilag minden téren az volt a cél, hogy emberi mivoltuktól, a szabadság legelemibb érzetétől is megfosszák az embereket, totális hatalmi kontrollt gyakorolva felettük.

A „transzportok” reménye 
„Állandóan különböző gyárak képviselői jelennek meg Birkenau, a szigorúan lezárt SS-zóna kellős közepén – a Philipstől kezdve a Junckerig odaküldik a szakembereiket, és vizsgáztatják az embereket, hogy ki milyen szakmunka elvégzésére alkalmasˮ – mondta Vági, aki szerint sokan gyorsan rájöttek, hogy a pokoli körülmények közül a legkönnyebben úgy lehetett elkerülni, ha sikerült nekik „transzportba kerülniˮ. Akár vállalatokhoz gyakorlatilag rabszolgaként, akár más táborokba. Ennek köszönhetően számos komáromi fogoly került máshova, az akkori német fennhatóság alatt álló terület számos részén fellelhetőek a nyomaik a Baltikumtól Svájcig, és sok esetben ez a túlélésüket is jelentette.