Kiszélesíteni a gyerekek látókörét

Kezdjük az elejéről: mi volt a döntő tényező abban, hogy a pedagógusi pályát választotta? Nemrég nyilatkozta, hogy a családja ösztönözte, de mennyit számított a saját „belső tüzeˮ?

A kettő biztosan összekapcsolódott. Volt egy nagymamám, aki háztartásbeliként dolgozott, ő nevelgette az unokákat, amíg a szülők és az apai nagyszülők munkába jártak. Sok unoka volt, a szomszéd gyerekek is odajöttek, sokszor összegyűltünk és tanítósdit játszottunk. Érdekes módon mindig én voltam a tanító, nekem kellett felelniük. Aztán 
a szüleim valóban ösztönöztek, azt mondták, legyek tanító, mert ez nagyon szép szakma. Úgyhogy ez elültetődött bennem, amikor hetedikes voltam, ki kellett töltenem egy kérdőívet, amelybe azt írtam, hogy tanító szeretnék lenni. Ez sosem változott meg.

Ez akkor tényleg korai pályaválasztás volt. Feltételezem, ha ennyire hamar megszületett a döntés, akkor utólag sem merül fel, hogy az eddigi működése valamilyen kényszerpálya lett volna.

Nyilván nem. Én ezen a pályán nagyon sok szépet kaptam az élettől, nem bántam meg.

Jelenleg történelmet, polgári nevelést és honismeretet oktat a bátorkeszi és a búcsi alapiskolákban. Ezekkel a tantárgyakkal kapcsolatban mi a szűkebb értelemben vett szakmai hitvallása? Melyek azok az ismeretek, képességek, látásmódok, amelyeket szeret átadni a gyerekeknek?

Engem nagyon meglőtt most ez a járványhelyzet, ugyanis nekem a legfontosabb a gyerekekkel való személyes kapcsolat. Nagyon szeretek velük dolgozni, nem ragaszkodom nagyon a tankönyvekhez. Vannak azok között rosszabb és jobb minőségűek, mégis mindegyikből hiányzik valami. Én a gyerekek látókörét próbálom kiszélesíteni. Amit a történelemtanításban fontosnak tartok, az az, hogy több szempontból lássanak egy-egy történeti eseményt. Ez az úgynevezett multiperspektivikus látásmód. Vegyük talán most a legaktuálisabb témát, Trianont. El lehet mondani magyar szempontból a fájdalmakat, de ott van a másik oldal, a nép, amellyel együtt élünk, s amely nyert ezen az ügyön. Azt is el lehet magyarázni, hogy ők ennek miért örülnek, s miért néznek rá más szemmel. Vagy hogy néz erre Nyugat-Európa. Tehát ez egy nagyon fontos momentum, valamint az is, hiszen magyar iskolában vagyunk, hogy a magyar történelmet minél széleskörűbben oktassuk. Már amennyire ezt egy alapiskolában csökkentett óraszám mellett lehet. 

Ha történelemoktatásról van szó szlovákiai magyar berkeken belül, akkor hosszú-hosszú ideje óriási probléma, hogy miként lehet egymás mellett, sőt, együtt oktatni a magyar és a szlovák történelmet. Elég csak utalni a tankönyvek kérdésére. Ön hol látja a megoldás kulcsát? Az említett multiperspektivikus látásmód mintha a nyitánya lehetne ennek.

A kulcs az, hogy írni kellene egy közös történelemkönyvet, amiben alapvető dolgokban meg tudnának egyezni a felek. Ez készül is, nem tudom, hogy most milyen állapotban van. A Fórum Kisebbségkutató Intézet berkein belül ez már évekkel ezelőtt megindult, de ez mindig valamin elbukik. Feltehetően Trianon az egyik érzékeny téma, amiben nincs konszenzus a felek között. 

Ki lehet-e jelenteni általánosságban, hogy a történelemoktatás ezen problémája inkább emberi és politikai probléma, s nem annyira szakmai?

Nem tudom pontosan. Szlovák részről, amennyire én tudom, olyan történészek vettek részt ebben a folyamatban, akik nyitottak az érzékeny kérdésekre, de bizonyos falakat mégsem tudnak áttörni. Nem hiszem, hogy ez csak politikai kérdés, de ezt előbb-utóbb meg kell oldani.

Említette előbb a virtuális oktatást, hogy a személyes kapcsolat hiánya az ön számára problémákat okoz. Már több mint egy hónapja zajlik a távoktatás, milyenek a további tapasztalatai?

Biztos, hogy mindenki tanulni fog belőle, ez egyértelmű. Ha majd visszaáll a normális rend, akkor sok mindent hasznosíthatunk ebből a mindennapi oktatásban. Főleg a számítógép-használattal kapcsolatban. Én az Edupage programon keresztül tartom a kapcsolatot a gyerekekkel. A tapasztalatok alapján vannak azonban olyan diákok is, akik úgy gondolják, hogy most szünetet kaptak. Hazudnánk, ha azt mondanánk, mindenki egyformán áll a távoktatáshoz, ez nem így van. Vannak becsületes diákok is, azt mondhatom, hogy a többség becsületes, ők visszaküldik a kapott feladatokat. Az oktatásügyi minisztérium részéről viszont elhangzott néhány olyan kijelentés, amiket óvatosabban kellett volna kezelni, például én nem mondtam volna, hogy ebben a tanévben már nem jöttök iskolába. 

Kanyarodjunk vissza még az életútjához. Amikor az SZMPSZ-nél arról érdeklődtem, hogy miért terjesztették fel a díjra, akkor Fekete Irén elnök külön kiemelte a sokrétű munkásságát. Az ön esetében nemcsak arról volt és van szó, hogy bemegy a terembe, s letanítja az órát, hanem versenyekre készít fel diákokat, szakfolyóiratokban publikál, előadásokat tart. Vagy amit sokan kiemelnek, fontos közéleti szerepet töltött be az 1998-as búcsi és bátorkeszi iskolaháború során, amikor a mečiari „reformokˮ ellen kellett kiállni. Ennyi pluszmunkát kell vállalni ahhoz, hogy az ember jó pedagógus legyen?

Valóban, ha visszatekintek, elég sok mindent csináltam. Az SZMPSZ-ben 1990, a megalakulás óta benne vagyok, de például a szövetségbeli tagságomat és a történelemtanári mivoltomat nem tudnám szétválasztani, mert a legjobb dolgok, amiket az SZMPSZ-en belül csináltam, azok összefüggnek a történelemoktatással. 2004-ben a Comenius Pedagógiai Intézet, amelynek akkor külső munkatársa voltam, a Fórum intézettel közösen Somorján rendezett egy nagyon jól sikerült konferenciát a történelemoktatás helyzetéről. 2007-től 2016-ig a szervezet lapjában, a Pedagógusfórumban volt egy rovatom Történelmi évforduló címmel, ahol teljesen szabad kezem volt. Az SZMPSZ 2006. évi őszi tanári konferenciáján, ami Komáromban volt, felkértek, hogy adjak elő az 1956-os forradalom alapiskolákban való oktatásáról. Mit mondjak, Simon Attilával, Vajda Barnabással együtt szerepelni nem egy rossz dolog.

Akkor mindezt nem is lehet pluszmunkának nevezni, hanem magától értetődő dolog volt a kezdetektől fogva a kor adottságainak tükrében?

Igen. Ha pedig csak az SZMPSZ szervezeti részét nézzük, voltam országos alelnöke is 2006 és 2010 között. A Komáromi Területi Választmányban meg 20 évig benne voltam. Ennek keretében megcsináltuk a történelmi szakcsoportot. A rendszerváltás után nem voltak tankönyvek, csak ábrák nélküli szöveggyűjtemények. Ez egy szép hőskorszak volt, mert szabad kezünk volt, a magyar történelmet nagyobb mértékben vittük be. Volt egy régi írógépem, azon írtam az anyagokat a gyerekeknek. Most több egykori diákom a kollégám, főleg Búcson, még mindig emlegetik, hogy ők gépelve kapták a történelmi tananyagot. Aztán a szakcsoporttal hívtunk előadást tartani olyan embereket, akik új dolgokat tudtak elmondani a szakmáról, először a Komáromi Városi Egyetem adott helyet az előadásoknak, aztán a Komáromi Pedagógiai Napok keretében rendeztük ezeket. Rendszeresen, 1998-tól szinte minden évben járok egy magyarországi történelmi táborba, amit a Rákóczi Szövetség szervez. Nemcsak azért megyek el, hogy jó előadásokat hallgassak, hanem azt is nézem, hogy kit lehetne elhívni hozzánk. Volt egy nagyon emlékezetes akció, Földes Margit és Szerencsés Károly az 1950-es évekről a forradalomig, tehát a Rákosi-korszakról beszélt felváltva.

A munkahelyén, Bátorkeszi alapiskolájában beszélgetünk. Búcson is tanít, pályáját Nemesradnóton kezdte. Abban talán sokan egyetértenek, hogy a pedagógusi pályából nem könnyű megélni, és sok más hálátlan kihívással is jár. Ráadásul mindvégig úgymond vidéken dolgozott, sosem a nagyobb központi városokban, ahol elvileg több erőforrás áll az iskolák rendelkezésére. Mi a legnagyobb kihívás egyfelől, és előny másfelől, ha a pedagógus kisebb településeken oktat?

Összehasonlítási alapom nincs, teljességre törekvő választ erre nehéz adni. De a tanulmányi versenyekkel kapcsolatban el szeretném mondani, hogy ezekben meglehetősen sikeresek vagyunk Búcson és Bátorkeszin is. Szlovákiai magyar szinten a Katedra-verseny a legfontosabb, ez mozgatja meg a legtöbb iskolát, 1998-ban indult. Tízszer elhoztuk az első díjat, megelőztük a Selye János Gimnáziumot, a Czuczor Gergely Alapiskolát és több más nagy iskolát. Szóval vidékről is ki lehet törni, persze rengeteg munka kell hozzá. Úgy veszem észre, hogy a gyerekek szívesen jönnek, s megvan bennük az a motiváció, hogy ha az elődeink nyertek, akkor mi is megmutatjuk, hogy meg tudjuk ezt csinálni.

A szűkebb régió történelmének oktatására mekkora hangsúlyt fektet? Ha csak Bátorkeszit nézzük, akkor ez a falu azért egy elég komoly történelmi súllyal bír.

Ezt mindig beleviszem az úgynevezett nagy történelembe, ha lehetőség van rá. Bátorkeszin például 1311-ben járt Csák Máté hadserege, az egész vidéket felgyújtották, a 16. század közepén mezővárosi rangot nyert, a reformkorban itt alakult Magyarország második cukorgyára... Vagy az iskoláim névadóit, Katona Mihályt és Kováts Józsefet mindig megemlítem. Mindketten éltek a 19. században, volt egy időmetszet, amiben mind a ketten benne voltak. Katona Mihályt a felvilágosodás kapcsán emlegetem, ő egy nagyon jelentős földrajztudós volt. Kováts József pedig pomológus volt, a gyümölcsnemesítésről híres, s az 1850-es években Ferenc József is evett a gyümölcséből. Most annak is örülök, hogy alsó tagozaton kaptam honismeretórát. Több idő jut a helytörténetre.

Mit gondol a díjáról, amit a közelmúltban kapott?

Kicsit meglepődtem rajta, kicsit kakukktojás vagyok a díjazottak sorában, mert eddig azok kapták, akik befejezett pályát tudnak maguk mögött. Szeretném megköszönni a búcsi és a bátorkeszi alapiskola igazgatóinak, akik a hátam mögött összesúgtak, és felterjesztettek erre a díjra, valamint az SZMPSZ elnökségének, amely megszavazta. Köszönöm a szülőfalumnak, Gömörpéterfala vezetésének is, akik a díjról szóló hírt kirakták a község közösségi oldalára, hogy nem felejtették el, onnan származom. Én sem felejtettem el, hogy honnan indultam.