Kinek kellenek az erőművek?

„Tájékoztatni szeretnénk az eddigi szlovák–magyar közös munkákról, valamint a közös tárgyalások filozófiájáról. Mint oly sok ember számára, számomra is küldetés lett a bősi vízerőmű témája. A szakemberekkel és kollégáimmal igyekszem megtalálni a lehető legjobb variációt, megoldani az erőmű üzembe helyezése óta kialakult helyzetet. Csalódottan vettem tudomásul a sajtóban (cikkünk 2018 áprilisában jelent meg) megjelent különféle rém- és álhíreket, amelyek valószínűleg félreértések eredményei. Bízom benne, hogy ma sikerül ezeket a félreértéseket tisztázni, illetve álláspontjainkat és döntéseinket elfogadtatni” – ezekkel a szavakkal nyitotta meg a szemináriumot Stanislav Fialík, a bősi vízerőmű kormányzbiztosa. „2004-ben kezdtem foglalkozni ezzel a témával. Abban az időben, aki Magyarországon megkapta a Bős–Nagymaros kérdést, akár környezetvédelmi, akár diplomáciai oldalról, érezhette, hogy nem szeretik a főnökei. Ez egyfajta karrier-öngyilkosság volt, annyira feszült volt ez a probléma, hogy mindenki úgy érezte, itt lehetetlen sikeresnek lenni. Most pedig itt állunk egy közös modell vizsgálatnál, amit közös módszertannal találtunk ki, és amelynél nem az a fontos, hogy van egy magyarská strana meg egy slovenská sztrana, hanem, hogy van egy dunajská strana. Vagyis: a Dunával kell foglalkozni. Mert nincs magyar víz, meg szlovák víz, mint ahogy magyar hal, meg szlovák hal sincs, de van egy egységes víztér, amit helyre szeretnénk állítani. A Csallóközről és a Szigetközről van szó” – voltak Baranyai Gábor, Bős–Nagymaros magyarországi kormánybiztosa nyitó szavai. Daniel Kvocera, a Vízgazdálkodási Vállalat vezérigazgatója a vállalat történelmét vázolta, hangsúlyozva, hogy 1953 óta több mint 350 vízmű kialakítását segítették elő. Két vízerőmű, a zsolnai és a bősi mind a mai napig a fennhatóságuk alá tartozik, hasonlóan, mint a Duna menti biotópok kezelése, valamint a Doborgaz–Dunakiliti biciklihíd megépítésének terve.

Metod Špaček jogász, aki Szlovákiát képviseli a Hágai Nemzetközi Bíróságon a Bős–Nagymaros perben, néhány érdekes történelmi elsőbbségre és jogi rekordra hívta fel a figyelmet, például, arra, hogy ez volt a néhai szocialista országokat tömörítő blokk első pere 1993-ban, és ez is közös beadványként jelent meg, vagyis egyik ország sem perelte a másikat, egyszerűen a patthelyzet megoldását szerették volna elérni. Ez volt az első alkalom, hogy a nagynevű nemzetközi bírák elhagyták bársonyszéküket, és elfáradtak a „tett helyszínére”, hogy a saját szemükkel lássák a helyzetet Bősön és Nagymaroson. „Ha a világ bármely pontján, egy nemzetközi joghallgatótól megkérdeznék, hallott-e valaha a Bős–Nagymarosi perről, valószínűleg csak a helységnevek kiejtésével lenne gondja. Az 1997-ben hozott ítélet ebben az ügyben annyira ismert, hogy szinte a nemzetközi jog alapjait képezi, noha megvalósítása a mai napig nem következett be. Ez volt az első olyan határozat, amely közvetve és közvetlenül is a környezetvédelmi hatásokat érintette.” – mondta előadásában Špaček. A per az ítélet ellenére még mindig nincs lezárva, ami nem teremtett megfelelő alapot a kompromisszumos megoldáshoz. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy mind a magyar, mind a szlovák fél a saját sikereként könyvelte el az ítéletet. Gyökeresen megváltozott azonban a tárgyalási mód. Amíg annak idején a két delegáció külön helyiségekben ülésezett és a tolmácsok hozták-vitték az álláspontokat. ez mostanra szakmai kerekasztal-beszélgetéssé szelídült.

Mit mondanak a szakértők?

2015-ben megalakult a SEA (Stratégiai Environmentális Analízis) csoport, amelynek célja, hogy optimális megoldást találjon a régi meder és az ágvízrendszer összekapcsolására. Maroš Nikolaj, a közös szlovák–magyar stratégiai környezeti hatásokat vizsgáló munkacsoport szlovák részlegének a vezetője elmondta, hogy a területet két részre osztották, a felső Dunacsúny és Szap, valamint az alsó, Szap és Szob közti behatárolással. Első szakaszban csak a felső rész gondjaira keresnek megoldásokat. Ez elsősorban az árvízvédelmet érinti. Ennek a területnek esetenként akár tízezer köbméter víz felfogására is képesnek kell lennie. A következő prioritás a régi meder és az ágvízrendszer összekapcsolása, a terület egyenlő vízszintje végett, majd a rehabilitált környezet kihasználhatósága sportolásra, turisztikára. Nikolaj fontosnak tartja, hogy a szlovák és magyar szakemberek minden kérdésben egyetértenek. Matematikai modelleket készítenek mindkét országban külön-külön, azonos módszertannal, hogy ezeket össze tudják kapcsolni magyarázta Dušan Voleský, a technikai rész felelőse. Kertész József, a magyar fél technikai részlegének a vezetője a magyar fél intézkedéseit ismertette, miután 1992-ben üzembe helyezték a bősi vízierőművet, aminek következtében a Duna medrében jelentősen csökkent a víz szintje. 1995-ben szükségintézkedésként vízpótló rendszert építettek ki, hallépcsős fenékküszöb beiktatásával, kisebb duzzasztók, összetett szabályozók építésével sikerült megemelni a mellékágak vízszintjét. A szabályozók nyitásával, zárásával lehet a felette lévő vízszintet szabályozni, ami az oldalágak vízszintjét is alakítja. A fő mederben azonban még mindig 3-4 méterrel alacsonyabb a vízszint, mint a mellékágrendszerben. „Ezt csak úgy lehet orvosolni, hogy a fő mederhez is hozzá kell nyúlni, és építeni kell fenékküszöböt nyitható, zárható nyílással, illetve hajózsilipet. A csallóközi és szigetközi ágrendszer akkor lesz szép, ha az eddig tett hatékony beavatkozásokat kiegészítve, továbbfejlesztve közös magyar–szlovák elhatározással létrehozzuk az egységes vízrendszert” – fejezte be előadását a magyar vízügyi szakember.

A nagy egyetértést a szakemberek közül utolsóként megszólaló Martin Mišík, vízügyi szakember, a Szlovák Vízerőművek Bizottsága elnökségi tagja zavarta csak meg, aki több más szakemberrel együtt ellenzi erőművek építését a régi Duna medrében. Előadásában rámutatott arra, hogy a Duna régi medrének három fő funkciója van, környezetvédelem, hajózhatóság, főleg kis hajók és csónakok számára, valamint árvízvédelem. Árvízvédelmi szempontból minden akadály, így az erőmű is, pluszakadályt jelent: lassítja a víz folyását és elősegíti üledékek lerakódását. Az előrejelzések szerint 2050-ig 20-30 százalékkal nő a Duna vízhozama, ami a jelenlegi árvízszint. Az erőművek tönkretennék a vízisportok életterét, amely az egyetlen kis hajók, csónakok számára alkalmas nemzetközi útvonal. A Duna ausztriai szakaszán 9 vízerőmű van a 300 km-es szakaszon, a szlovákiai tervezet 5 erőmű egy 40 km-es szakaszon, amivel meg is szünteti a vízisportot a térségben. Erőművek építése környezetvédelmi szempontból is káros lenne, mert a folyó vizet álló vizek lépcsőire változtatná, a kavicsos meder iszaposra változna, a vízi élőlények eltűnnének. A bősi vízerőmű üzemeltetéséhez nem szükséges erőműveket építeni a régi mederben, sőt, ezek megépítése szöges ellentétben áll a két állam közti egyezménnyel. „Először el kell dönteni, mit is akarunk elérni. Mit szeretnénk orvosolni, mit szeretnénk megőrizni. A döntésbe be kell vonni a legjobb szakembereket és valamennyi érintett felet, a nyilvánosságot is beleértve” – javasolta a szlovák vízügyi szakember. Ezt a véleményt támasztotta alá a Szlovák Limnológiai Egyesület is (a limnológia a belvizek vizsgálatával foglalkozó tudomány – a szerk.), amely ellenzi erőművek építését. Szerettük volna megkérdezni Kertész József magyar vízügyi szakember véleményét a szlovák kollégája előadásáról, de sajnos nem akart nyilatkozni.

Egy évvel ezelőtt petíció is indult az építkezések ellen, amelyhez több mint 4500-an csatlakoztak. A www.ekoforum.sk/peticia/dunaj honlapon érhető el.