Kilencvenöt éve született Arany Adalbert László

A jeles, bár nem sokat emlegetett nyelvész ugyanis a zoboralji Kolonyban gyűjtötte tanítványaival együtt a település nyelvjárását, s még a mai nyelvészeti tudomány állása szerint is újszerű megközelítésből dolgozta fel az anyagot.

A fentebb említett és 1943-ban kiadott könyvet Putz Éva írta, amelynek utószavában a kolonyi gyökerű Sándor Eleonóra említést tesz Arany A. Lászlónak a könyvre gyakorolt hatásáról és munkásságáról. A lakodalommal foglalkozó magyar néprajzi irodalom gyakran hivatkozik erre a könyvre, azonban ritkán említik meg úttörő jellegét. Éppen azt, ami miatt egyedülálló a magyar néprajztudományban, vagyis a néprajzi anyag funkcionalista-strukturalista módszerrel való vizsgálatát. Egységes struktúrában, rendszerben vizsgálja az egész lakodalmat a 40-es években, amelyben minden mozdulatnak és mozzanatnak, tárgynak és résztvevőnek megvan a maga pontosan meghatározott szerepe.

A 95 évvel ezelőtt, 1909-ben, Betlérben született nyelvészprofesszor pályája kezdetben rendkívül sikeresen alakult, de méltatlanul hanyatlásba torkollott. A rozsnyói reálgimnáziumban végzett tanulmányai után a pozsonyi Komenský Egyetemen folytatta tanulmányait filozófia, magyar és szláv nyelvészet tárgykörében. A szlavisztika iránt talán féltestvére, Zagiba Franz, a bécsi egyetem szlavista professzora keltette fel érdeklődését, aki több munkájában is foglalkozott Gömör és Rozsnyó kultúrtörténetével. Arany csupán 27 éves volt, amikor az egyetem Dialektológiai Intézetének a vezetője lett, és a Václav Vážny által szerkesztett, szlovák nyelvjárási atlasz összeállításán dolgozó magyar csoport, a Szlovákiai Magyar Közművelődési Egyesület Néprajzi Kutatócsoportjának a vezetője volt. Arany szerkesztette a Szlovákiai Magyar Közleményeket, amelyen belül 1942-ben megjelentette Kolony nyelvjárásának fonológiai rendszere című tanulmányát. Ezt a munkáját 24 évvel később, 1967-ben Bloomingtonban is kiadták. Ez azért is bír nagy jelentőséggel, mivel a nyelv, s a nyelvészet is gyorsan fejlődik, ezáltal a nyelvészeti témájú művek is hamar elavulnak. Ez a munka azonban időtállónak bizonyult. Annak ellenére, hogy a könyv címe nyelvjárástani kutatást sugall, az egyetemes magyar nyelvészet számára is értékes eredmény lett. Hatással volt Aranyra a híres prágai strukturalista iskola, Trubeckoj vezéralakja, aki az első Csehszlovák Köztársaság idején fejtette ki tevékenységét, de még ma is modernnek számító szemléletmódot hagyott hátra. Aranynak ez a műve éppen ehhez a szemlélethez kapcsolódik. Érdekes módon, annak ellenére, hogy jelentős munkáról van szó, a háborús viszonyok miatt csak 40 darabot adtak ki belőle, mára pedig csupán egyetlen darab maradt, az MTA könyvtárában. Szlavista révén a magyar–szlovák összehasonlító nyelvészettel is foglalkozott, Szabó Józseffel, vagy ismertebb nevén Jozef Orlovskýval, Arany valamikori egyetemi évfolyamtársával együtt 1946-ban szlovák nyelvtant is írt, és több írást is közölt a szlovák nyelvtannal kapcsolatosan. Ekkor már harmadik éve munkatársa volt a Szlovák Tudományos Akadémiának.

A háború után azonban a felfelé ívelő pálya félbeszakadt. Egy olyan értelmiségi magyar csoportban tevékenykedett, amely a kitelepítések és a csehszlovák–magyar lakosságcsere idején jelentéseket és felméréseket készített a csehszlovákiai magyarság helyzetéről és jogsérelméről. A csoportot Pozsonyban és Budapesten tanuló egyetemisták képezték, akik Arany köré szerveződtek. 1946-tól mintegy 36 fiatal értelmiségi, köztük papok, református lelkészek, tanárok csatlakoztak a mozgalomhoz. A szervezetet végül 1949-ben leleplezték. A jelentéseket Mindszenty hercegprímás tartotta irattárában, s amikor az ellene irányuló per megindult, megtalálták ezeket a jelentéseket. A magyar hatóság a csehszlovák rendőrségnek adta át az ügyet, és ezeknek a bizonyítékoknak az alapján, államellenes összeesküvés vádjával ítélték el az egész csoportot. Krausz Zoltán, az azóta már szintén elhunyt rozsnyói tanítványa és barátja így emlékszik vissza arra az időre: „Ő kapta a legtöbbet közülünk. Nyolc évet. Talán azért, mert ő volt a legidősebb, vagy azért, mert neki volt a legmagasabb műveltsége. Pedig az ítélet is elismeri, hogy egyedül volt a csoportban, aki ellenezte a röplapok gyártását. Szakavatott jogászok szerint ez volt az egyetlen tettünk, ami pénzbírsággal büntethető lett volna, mert a jogtiprás elleni tiltakozásunk nem volt büntethető, sem az, hogy a nélkülöző, idős magyaroknak segélyeket juttatott el a csoport. Az, hogy tanácsot kértünk Mindszenty hercegprímástól, nem ütközik az államvédelmi törvénybe.”

Turczel Lajos irodalomtörténész szerint, akivel Arany később barátságban volt, úgy gondolta, azért kapott nyolc évet, mert ő a bíróság előtt is fölényesen viselkedett és a kihallgatásokon is nagyon élesen megmondta a véleményét. 1990-ben a Kassai Kerületi Bíróság rehabilitálta az elítélteket, de ezt Arany László, Restály Mihály, Hentz Zoltán, Varró István, Vízvári László már nem érhette meg. Arany nyolc év alatt különféle szlovákiai börtönökben fordult meg, végül a jáchymovi uránbányába került, ahol az elítéltek 70 százaléka politikai fogoly volt. Szemüvege miatt nem sorolták be a bányászok közé, de sokkal rosszabb helyre került, a szurokérc válogatáshoz. Minden védőruha és kesztyű nélkül dolgozott, nap mint nap állandó, erős sugárzásnak volt kitéve. „Ilyen helyen dolgozott Berci. A következményeknek is tudatában volt, csak az akaraterő, a remény és az imádság hosszabbította meg életét. Erős hitű, vallásos ember volt, hiszen mindennapi olvasmánya volt a breviárium” – emlékezett vissza Krausz Zoltán, aki már az uránbányában dolgozott, amikor Arany László is odakerült. Emberi méltóságát még itt sem veszítette el, de egészségét tönkretette a környezet, lelkét pedig az viselte meg, hogy szabadulása után, 1955-től már nem folytathatta nyelvészi, tanári hivatását. Kitették őt az egyetemről, ezért korábbi egyetemi évfolyamtársa, Jozef Orlovský alkalmazta őt kiadójánál, lektorként. Dolgozott Pozsonyban a Hydrostavnál is. Senkinek sem beszélt a megpróbáltatásairól. Turczel mint a pozsonyi magyar tanszék vezetője megpróbált közbenjárni az érdekében Šimon Ondrušnál, a bölcsészkar dékánjánál, hogy tegye lehetővé Aranynak a katedrán való elhelyezkedést. Az igazságügyi hivatal azonban elutasította a kérést, mivel Arany akkor még nem volt rehabilitálva, alkalmazását a tanszéken nem tartották „célszerűnek”. Turczel ezután ajánlotta Aranynak, hogy indítsák meg a rehabilitációs eljárást. Arany akkor már súlyos beteg volt, noha a végsőkig bizakodott, hogy rendbe jönnek a dolgok.

1956–57-ben a Rozsnyói Bányászati Múzeum igazgatója lett.

Sokat köszönhet neki az intézmény. Nagy érdemeket szerzett a múzeumi anyag osztályozásában, a háború utáni múzeum megnyitásában, az első kiállítás elkészítésében és az önkéntes múzeumi aktivisták megszervezésében. A múzeum mellett honismereti kört alapított, amely segítségére volt a kutatásban, a gyűjtésben és a múzeumi anyag feldolgozásában. Nyelvészként azonban csak a magyar nyelvészek kongresszusán tudott bemutatkozni egy előadással. 1964-től már Rozsnyón élt rokonainál, akik haláláig, 1967-ig gondozták.

Rozsnyó megfeledkezett róla, mint annyi más neves szülöttéről. Sírján kívül nem maradt hátra semmi, ami jelezné szellemi jelenlétét a városban. Rokonai, akiknél életének utolsó hónapjait töltötte, és akik egybegyűjtötték munkáit és hatalmas könyvtárát, talán megőrizték hagyatékát.

A Nyitra melletti Kolonyban az Arany vezette gyűjtés óta sokan megfordultak már ilyen szándékkal, még Kodály is. A falu mégis Aranyt és Putz Évát őrzi emlékezetében, a lagzis könyv pedig fogalommá vált. Sándor Eleonóra írja a könyv utószavában, hogy „ritka az olyan helytörténeti vagy néprajzi munka, amely akkora hatást gyakorolt volna a közösségre, mint A kolonyi lagzi. Egy egész falu identitástudatát, ellenálló képességét erősítette meg, egy egész falut döbbentett rá arra, hogy hagyományai értéket képviselnek, s nemcsak a maga, hanem az egész nemzet számára.”

A falu lakossága és Arany A. László tanítványai, barátai a tudós és pedagógus iránt érzett tiszteletük és emlékezésük jeléül 1993-ban emléktáblát avattak. Nevét jegyzik a szlovák nyelvészeti enciklopédiában, valamint a szlovák és magyar életrajzi lexikonban.