Kárpáti őserdők nyomában

Az „őserdő“ kifejezést hallván talán sokunknak a délebbi égövek erdői jutnak eszébe. Való igaz, hogy a környékünkön hiába keresnénk az amazóniaihoz hasonló kiterjedt, országnyi területeket – talán azért is, mert az évszázadok alatt „túl jó“ munkát végeztek elődeink az erdőirtásban. Szlovákiában viszont abban a szerencsében lehet részünk, hogy néhány zárvány fennmaradt az ország északkeleti, javarészt ruszinok lakta csücskében. Ezek a Havešová, a Rožok és a Stužica Nemzeti Természeti Rezervátumok. Negyedikként a Vihorlat-hegység egyik területe tartozik hozzájuk, s ők együtt alkotják a kárpáti bükkös őserdők maradványait Szlovákiában. 2007 óta a természeti világörökség listáján is szerepelnek, s mára több ukrajnai és németországi rezervátummal együtt az egykori természetes európai erdők utolsó képviselőinek számítanak. Emellett a szomszédos galíciai védett területek is szervesen kapcsolódnak a Kárpátokon belüli erdőkhöz, így pedig a hármashatár környéke a lengyel államnak köszönhetően valójában egy nagy nemzetközi természetvédelmi komplexumot alkot.

Mitől őserdő?

Az egyik legfontosabb tényező mindenekelőtt az, hogy az embernek nem szabad beavatkoznia az erdő életébe. Így az a maga csendes, de mégis nagyon intenzív módján beállít magának egy ciklust, ahol a csemeték, a kifejlett példányok, s az öreg fák organikus egészet alkotnak. Emellett minden más élőlény – a mikroorganizmusoktól kezdve egészen a csúcsragadozókig – is zavartalanul élheti az életét – még akkor is, ha az állami hatóságok zöld fényt adnak a túrázóknak.

A fő fafajtát a szlovákiai rezevátumokban az európai bükk jelenti, s a kisebb tömegben jelenlevő közönséges jegenyefenyővel és más fatípusokkal együtt különleges világot alkotnak. A kifejlett bükkök 40 méterig nőnek, s általában 150-200 évesek. Egyes jegenyék akár az 50 méteres magasságot és a 300 éves kort is elérik, egy példánynál pedig csak 400 centiméteres körfogatot mértek az erdészek.

Stužica

A Szlovákia legkeletibb csücskében található bükkös őserdő a Poloniny Nemzeti Parkban található. A terület a magyarosított nevén Újszék (szlovákul Nová Sedlica, ruszinul Novoselicja) elnevezésű faluhoz tartozik, amely egyben az ország legkeletibb települése. A 762 hektárt felölelő őserdőt még 1965-ben nyilvánították rezervátummá. Ez azonban nem volt minden előzmény nélkül, mivel az állami gondoskodás története egészen az Osztrák-Magyar Monarchia idejéig nyúlik vissza: 1908-ban már védett területet jelöltek ki a közelben, s később ezt újították fel már a csehszlovák időkben. Az élővilág különleges értékeket rejt: több mint 500 gomba-, 105 zuzmófajt, illetve számos endemikus, csak a Kárpátokban előforduló növényt. Gazdag a madárvilág is, s barnamedvék, farkasok, hiúzok és vidrák is lakják a rengeteget.

Létét talán annak is köszönheti, hogy egy belső hegygerinc elzárja a Stužica-patak völgyét a szlovák oldal településeitől, a legközelebbi kárpátalji falu pedig egyáltalán nincs közel. Még manapság is, de a múltban egészen biztosan nagy erőfeszítések mellett lehetett csak ide eljutni fát vágni.

Csakis gyalog

A szlovák-ukrán-lengyel hármas határhoz és a Stužica őserdőhöz nem igazán vezet királyi út. Előbbihez mintegy három és fél órás kaptatással lehet felérni, majd a leereszkedéshez két és fél órára van szükségünk. A terep nem túlságosan technikás, ám az egész napos program mindenképpen strapabíró túrázó-mentalitást igényel.

A falucska északkeleti részéről kiinduló utolsó utcától a piros jelzést kell követnünk mindvégig. A túra első szakasza egy órán keresztül erdőművelés alatt álló területen halad végig. Unalmas, tipikus szlovákiai erdő – mondhatnánk –, ám tüstént érzékelni fogjuk az értelmét, ahogyan egy kisebb gerincet átszelve belépünk a rezervátum területére. Innen – néhány információs tábla megtekintése után – lefele vezet az utunk az Ukrajnába átfolyó Stužica-patak völgyébe. Az erdő teljes alakváltozáson esik keresztül. Eltűnnek a keréknyomok, megváltozik a hangulat – még a levegő is –, s pár tucat méter alatt az ember érzi, ez valami más… A kifejlett fák törzsei megnyúlnak, sok helyen a 40 méteres átlagmagasságot is elérik. Óriási mementóként állnak vagy fekszenek különböző stádiumokban a már halott, de életüket sokszor 300 vagy akár 400 évvel ezelőtt megkezdő fák. A talajon pedig csemeték százezrei várnak arra, hogy eljöjjön valamelyikük ideje, s a halott társaik áltak a lombozatban hagyott „lyukat” betöltsék. Rá kell hangolódni minderre, s nem árt az sem, ha előtte az ember mindenfélét összeolvas a kárpáti őserdők ökoszisztémájáról, hogy aztán megpróbálja megfigyelni, hogyan is fest az a gyakorlatban. Mivel az őserdőn mi csoportosan haladtunk keresztül, így az erdei csendet megzavaró hangjaink miatt vadállattal nem igazán találkoztunk – leszámítva a főgerincen bolyongó egy szál rókát. Emberi tevékenységre mindössze egyetlen jel utal: a túraösvényre zuhanó idős fák akadályt jelentő törzseit motorfűrész segítségével távolítja el az erdészet.

A hármas határ érdekes hely – már csak azért is, mert a hegygerincen összeérő államterületek mindegyikén található egy-egy pad. Ez azt jelenti, hogy ki-ki abban az országban eszi meg a magával hozott kiflit vagy issza meg a pálinkáját, amelyikben csak akarja. Mégpedig anélkül, hogy a határrendészet ebben megzavarná, s még az eHranica alkalmazással sem kell kínlódni! Noha a helyszín a Kremenec nevet viseli, a nevet viselő csúcs kicsit keletebbre, a lengyel-ukrán határon található a maga 1221 méterével.

Jó tudni!

Ahogy kedves szinnai unokatestvérem mondta, a hármas határra vezető túra olyan a Wielka Rawka 1304 méteres csúcsa nélkül, mintha elfelednénk rátenni a tejfölt a brindzás galuska tetejére. Ennek az a legfőbb oka, hogy bármekkora kuriózum is a hármas határ, kilátni nem igazán lehet a tetejéről. Erre viszont kecsegtető lehetőséget kínál a nevezett lengyelországi hegycsúcs. Időben 45 percnyire és két kilométernyire északkeletre van a hármas határtól, s a lényege abban áll, hogy 360 fokos szögben gyönyörködhetünk a környék hegyes-völgyes világában. Ez már a Bieszczady Nemzeti Park területe. Galícia, Kárpátalja és a Poloniny ormai egyszerre tárulnak elénk, emiatt jó, ha távcsövet is viszünk magunkkal – akár órákig is el lehet szórakozni a tereprészletek bogarászásával. Feltéve, ha vállaljuk a négy kilométeres plusztávot, amely szintemelkedésben is tartogat egy kis meglepetést.

Aki irtózik ugyanazon túraútvonalak oda-vissza való megtételéről, annak jó hírrel tudunk szolgálni: a szlovák-lengyel határt jelentő főgerincen a Čierťaž (1072 m) csúcsáról a zöld jelzésen keresztül lehet lejutni Újszékig. Ez az útvonal egy-két kilométer erejéig szintén az őserdő területén halad keresztül, s mindössze bő 20 kilométernyire növeli a túra össztávját.

Egyéb tiltások mellett az őserdő területén semmi esetre sem szabad túlságosan letérni a turistaösvényekről. Az ok egyszerű: túl sok óvatlan ember akaratán kívül is súlyosan megbolygathatja egy-egy mikroélőhely kényes egyensúlyát. Elégedjünk meg pusztán azzal, hogy egyáltalán szabad túrázni a rezervátum területén.

Újszék egész területén fizetős a parkolás. Az egész napos jegy 7 euróval terheli meg a pénztárcánkat, a parkolójegyet pedig SMS-ben válthatjuk meg. A túrán kívül a csöppnyi, bő 200 fős falucska meglepően sokrétű szolgáltatásokat kínál az idelátógatóknak: kulturális emlékek, étterem, panziók és egy fejlesztés alatt álló kemping is várja a turistákat.