Kalauz a Csokonai Vitéz Mihály-vándorkiállításhoz

A tárlat anyagát a debreceni Déri Múzeum munkatársai állították össze a költő születésének évfordulója tiszteletére. Hamarosan Gútán lesz látható.

Az alábbiakban B. Mánya Ágnes pedagógus április 15-én, az Érsekújvári Anton Bernolák Könyvtárban a Csokonai-vándorkiállítás megnyitóján elhangzott előadását adjuk közre. A pedagógus a helybéli Czuczor Gergely Magyar Tanítási Nyelvű Alapiskola, az Érsekújvári Magyar Tanítási Nyelvű Gimnázium és az Érsekújvári Egészségügyi Szakközépiskola diákjai számára tartott rendhagyó irodalomórát. Az írást egyfajta kalauzul kínáljuk mindazoknak, akik felkeresik a tárlatot.

Csokonai Vitéz Mihály 1773. november 17-én született Debrecenben (egy évvel a testőríró Bessenyei György Ágis tragédiája című művének megjelenése, vagyis 1772 után, amely időpont a magyar irodalomban a felvilágosodás kezdetének számít), és itt is fejezte be rövid életét 1805. január 28-án. Tavaly Csokonai születésének, jövőre pedig a halálának évfordulójára emlékezünk, a kiállítás tehát egy kicsit utólag és előre is időszerű.

Rendhagyó helyszínen, rendhagyó díszletek között kerül sor erre az órára, amelyhez vezérfonalul – rendhagyó módon – Tóth Árpád versét használom majd. Tóth Árpád (1886 – 1928), aki Debrecenben, Csokonai városában nőtt fel, nagy tisztelője volt a költő-elődnek. „Átírta” – „felfrissítette” például Csokonai A Reményhez című versét. (A költemény a gyűjteményes kötet Tréfás hírlapi versek; rögtönzések című részben található.)

Lássuk tehát a verset, amely amolyan verses életrajz. Segítségével – versszakról versszakra haladva – megpróbáljuk felidézni Csokonai életének, munkásságának egy-egy állomását.

Tóth Árpád:

Két költő

II. – Csokonai

Vitézem, ó, te nem voltál a zordság

Vitéze, vén diák csak, kálvinista,

Ki kósza farsang víg kulaccsát itta,

S a gráciák kezébe tette sorsát.

Jöjjenek tehát a kulcsfogalmak!

„Vitézem...” – kezdődik a vers. Honnan van a költő kettős vezetékneve? A költő apja, Csokonai József még csak így, egyszerűen írta a nevét, de büszke volt állítólagos nemesi származására, és mivel jó rajzoló volt, meg is rajzolta az ősi címert. A nemesi címert és a Vitéz nevet állítólag az egyik ősüknek, Csokonai Demeternek a török elleni harcokban tanúsított bátorságáért adományozta Miksa császár. Költőnk már a kettős vezetéknevet használja, nyomtatásban megjelent művein is így olvasható, ennek köszönhetően valóban hangzatosabb, „költőibb” a név.

„...nem voltál a zordság vitéze...” – Csokonai verseinek zömét a vidám hangulatú költemények teszik ki: első sikereit polgár- és tanárpukkasztó, csúfolódó verseivel aratta – még diákkorában, persze –, és később sem állt tőle távol a vidámság: állítólag remekül mesélt anekdotát és feljegyezték például, hogy tanár korában együtt énekelt, fuvolázott, táncolt a diákjaival.

„... vén diák csak...” – a költő édesanyja, Diószegi Sára, korán megözvegyült, és a hajdan gazdag család is fokozatosan elszegényedett. Ennek ellenére az anya elhatározta, kerül amibe kerül, taníttatni fogja fiait, Mihályt és a fiatalabb Józsefet, így a későbbi költő az országos hírű Debreceni Református Kollégium diákja lett. Az intézménynek – mint azt Csokonai írja – akkoriban 3000 diákja volt. Mihály kitűnő tanuló, versírói tehetsége is hamar kitűnik, később azonban „lázad” a kollégiumi rendtartás ellen; például betegségére hivatkozva nem jár istentiszteletekre. Végül az iskola kicsapta az egyik legtehetségesebb diákját. Máig vitatják, miért kellett Csokonainak elmennie. A legvalószínűbb magyarázat az, hogy mivel állítólag szemtanúja volt Budán Martinovics Ignác és társai – vagyis a magyar jakobinusok – kivégzésének és a börtönbüntetésre ítélt Kazinczyval is kapcsolatban állt, továbbá velük együtt ő is hirdette a maga módján, versben a felvilágosodás tanait, a kollégium vezetése elébe vágott az intézményt fenyegető állami vizsgálatnak, és maga szabadult meg az iskola „fekete bárányától”.

„... vén diák...” – a kollégium felső tagozatának diákjai közül nevezték ki az alsó és középső tagozatosok tanítóit, így Csokonai 1794-től poétikát, vagyis versírást oktatott.

„...kálvinista...” – protestáns felekezet, ismertebb néven református. Debrecent, a költő szülővárosát „kálvinista Rómaként” is emlegetik, merthogy abban az időben és napjainkban is a magyarországi reformátusság egyik központja. A város szívében emelkedik a hatalmas Nagytemplom, amely mai formáját 1805-1823 között nyerte el, költőnk tehát nem láthatta. A Nagytemplomban mondta ki 1849. április 14-én Kossuth Lajos a Habsburg-ház trónfosztását. Csokonai idejében a maga 30 ezer lakosával Debrecen az ország legnagyobb városa volt; lakosai kereskedelemből, iparból és mezőgazdaságból élő, többségükben teljes jogú polgárok, vagyis cívisek. Itt született és élt Csokonai kortársa, barátja, a kitűnő botanikus, a Lúdas Matyi költője, Fazekas Mihály (1766 – 1828).

„Ki kósza farsang víg kulaccsát itta...” – először néhány gondolat a farsanggal kapcsolatban. Csokonai Dorottya, vagyis a dámák viadala a farsángon címmel vígeposzt írt, amelynek ő maga imigyen adja meg a műfaját: furcsa vitézi versezet négy könyvben. A történet magában kisszerűen nevetséges, de Csokonai szándékosan úgy adja elő, mint valami nagy dolgot; igazi „hőskölteményt” kreál belőle. A történet – dióhéjban – a következő: a pártában maradt vénlányok Dorottya vezetésével úgy döntenek, hogy ezen a farsangon férjhez mennek, meghódítják maguknak a házasságtól húzódozó agglegényeket, de a csúf és koros hölgyeket (Dorottya például 65 éves), persze, senki sem akarja elvenni. A Dorottya eposz, pontosabban vígeposz, a költő alkalmazta is a különböző eposzi kellékeket: van benne seregszemle (találóan bemutatja Dorottyát és hasonlóan éltes alvezéreit, Orsolyát és Rebekát), csatajelenet (a „nénik” szabályos háborút indítanak, csakhogy vőlegényt szerezzenek), és istenek is beavatkoznak, a leglátványosabban Vénusz, a szerelem istennője, aki ifjú lányokká varázsolja a vénkisasszonyokat, és mindegyik megtalálja a maga párját. A költő saját magát is beleírta az eposzba: Dorottya a végrendeletében (merthogy a „háborúban” kezét-lábát törte és halálán van) még földet is hagyományoz, hogy abból holta napjáig elverselhessen. A „mesében” tehát megadatott a Csokonainak az, amire vágyott.

Szerelemdal a csikóbőrös kulacshoz – ebben a versében Csokonai a kulacsnak „udvarol”, megírja, milyen szívesen ölelgeti a kulacs karcsú nyakát, tapasztja annak szájára a sajátját – főleg, ha jóféle borocska lötyög benne:

Drága kincsem, galambocskám,

Csikóbőrös kulacsocskám!

Érted halok, érted élek,

Száz leányért nem cseréllek

..

Óh, ha szívünk szerelmének

Kis zálogi születnének

S ott űlnének hosszú sorral

A kuckóban, tele borral!

Óh csókollak, óh, ölellek!

Míg moccanok, míg lehellek:

Tested tegyék holttestemhez

És ezt az írást fejemhez:

„Útas, köszönj rám egy pint bort:

Itt látsz nyúgodni egy jámbort,

Kedves élete-párjával,

Csikóbőrös kulacsával!”

Csokonai bizony szívesen elborozgatott, mulatott, mint azt Petőfi Sándor is megénekelte Csokonai című versében: a költő és pap-barátja csapra vertek egy hordót, azaz csak vertek volna, ha az a csap ott lett volna. Nosza, a pap elszalajtotta költőnket a csapért, addig pedig a tenyerével tapasztotta be a lyukat. Csokonai azonban a „felszínre érve” a keresés helyett a szomszédba ment, ahol éppen lagzit tartottak, és annyira belefeledkezett az evésbe, ivásba, mulatozásba, hogy elfelejtett csapot, papot, így a bor elfolyt. Innen, ebből a Petőfi-versből származik a mondás: otthagy csapot, papot.

gráciák – a báj három istennője, Csokonai múzsáiul fogadta őket.

Ám bús homok szent venyigéje, hordád

Lelked szelíd fürtjét, és drága,ritka

Borából új fájdalmak méla titka

Halk verseinkbe dús izekkel forrt át.

A venyige – Csokonai, metaforával (szókép, összevont hasonlat) indul tehát a versszak, amelyet aztán több is követ: a venyigén fürt terem (a költő lelke), amelyből bor, azaz versek „fakadnak”, nem is akármilyenek, „dús izek”, vagyis formai, nyelvi sokszínűség jellemzi őket. Csokonait társai cimbalomnak hívták, olyan sokhúrú hangszer volt a költészete, bármely versformában és hangnemben remekművet alkotott: verseiben a német és olasz rokokó költészet hatása ugyanúgy megfigyelhető, mint a népdaloké – a Szegény Zsuzsi, a táborozáskor című versére ez utóbbi a jellemző.

„... új fájdalmak méla titka...” – úgy tartják, csak az lehet igazi költő, az tud csak igazán jó verseket írni, aki szenved; na, a szenvedésből Csokonainknak jócskán kijutott – mégsem ettől költő a költő.

Ó, látlak: lomha árnya nőtt a fáknak,

Már láz gyötört, s a rózsás gráciáknak

Lárvája hullt, és párka-arca lett,

Az utolsó előtti versszak Csokonai utolsó éveit idézi meg. A költő életét a kollégiumból és Debrecenből való távozása után az útkeresés, de mind inkább a pártfogók, mecénások (így például gróf Széchényi Ferenc, gróf Festetics György), vállalkozó szellemű nyomdászok, könyvkiadók keresése jellemezte, vagy éppen tisztességes polgári állásért (tanító, könyvtáros, újságíró) folyamodott, hogy fenntartsa magát. A szerencse a legtöbbször bizony nem szegődött mellé: a debreceni nagy tűzvész alkalmával a házuk kiégett; a szívének kedves hölgy, Lilla másé lett; mecénásai csak aprópénzzel fizették ki, ráadásul az apjától örökölt tüdőbaja is egyre inkább kínozta. „Már láz gyötört...” – ezen „élmény” hatása alatt született megrázóan realisztikus művészi kórképe, a Tüdőgyulladásomrúl című költemény. A rózsás gráciák is elpártoltak tőle, helyükbe a párkák, vagyis a sors és a végzet istennői léptek, akik a Zsugori uram című remekbe szabott portré-verséből lehetnek ismerősek:

„Mint a sírból feljött halott útálsága, / Amellyről minden húst a Párka lerága” – imigyen írja le a naphosszat csak a pénzes ládáján kucorgó Zsugori uram ábrázatjának siralmas voltát.

S még görnyedtél egy édes rím felett,

Szemedben végső fény gyúlt, húnyó csillám,

S kezed lassan, reszketve írta: Lillám !

Az utolsó versszak Csokonai nagy szerelmét, Lillát, polgári nevén Vajda Juliannát említi, aki Vajda Pál tehetős komáromi kereskedő lánya volt. A szerelmes költőnek A fogadástétel című verséből idézek: „Egy nyári estve Lillát,/ A gyenge rózsaszájú,/ A tűzszemű leánykát,/ Megláttam és azonnal/ Látnom, szeretnem – egy volt.” Lilla maga is viszonozta a költő szerelmét, de a Vajda szülőknek nem tetszett a vagyontalan poéta, ezért – míg Csokonai állás után járt, hogy Lillának, mint leendő feleségének és magának a megélhetést biztosítsa – a szülők „meggyőzték” a lányt, hogy egy gazdag dunaalmási kereskedőhöz menjen feleségül. Lilla házassága gyermektelen volt, állítólag csak az emlékeinek élt. Megőrizte Csokonai gyűrűjét, búcsúlevelét, a Lilla-dalokat.

A Lillához írt verseket őszinteség, a rokokó báj és könnyed játékosság jellemzi, amely éppen a különös csengésű rímek alkalmazásának („...édes rím...”) köszönhető: itt van például a csillám - Lillám páros, amely asszonánc (a rímpárok magánhangzói azonosak, a mássalhangzók változók: kecsegtesz - csepegtetsz, valál - csalál A Reményhez című talán legismertebb Csokonai-versből). A költő gyakran „díszítette fel” verseit ilyen és ehhez hasonló rímpárokkal, szívesen alkalmazta például az alliterációt, vagyis a betűrímet is: kétes kedvet, maradj magadnak – a példák az előbb már említett versből vannak.

Eddig a Tóth Árpád vers és a hozzá fűződő mondanivalóm.

Csokonai rövid élete során rendkívül gazdag, sokrétű életművet hozott létre. ĺrt verset, vígeposzt, színpadi műveket, fordított németből és olaszból, szerkesztett újságot, tanított stb. Ezért is egyetértek Kecskés Ildikóval (az Érsekújvári Anton Bernolák Könyvtár regionális részlegének könyvtárosával, a kiállítás szervezőjével – a szerk. megj.), aki a bennünket körülvevő tablók fölé borostyándíszt szerkesztett, mert – Petőfi Arany Jánoshoz intézett szavait idézve – „más csak levelenként kapja a borostyánt”, de Csokonainak egy egész teremnyit kellene adni.