Jókedv a dobhártyarepedés és az új év mezsgyéjén

A Hviezdoslav téri jégpályán fél tizenkettő körül már néhányan lehányták ruháikatČTK-felvétel „Pozsonyinak lenni szórakoztat bennünket!” Szórakozási lehetőségből tényleg nem volt hiány.

Hviezdoslav tér, hét óra

Két hatalmas reflektor fénye pásztázza az alacsonyan lógó felhőket, már messziről látni. Petárdák durrannak, már messziről hallani. Rögtön a Fal című film jut az eszembe, reflektor ott is volt, csakhogy a fénye égen úszó kis fehér kereszteket világított meg. A fene egye meg, nagyon nehezen megy ez a szilveszteri kötelező jókedv. Egykedvűen baktatok a városközpont felé. A Hviezdoslav teret kordon vágja ketté, rajta körülbelül három méter széles nyílás. Ez a bejárat. Ellenőrzés? Három fekete egyenruhába bújtatott férfi cigarettázik a korlát mellett, belebámulnak az ember arcába. Belekotornak a hátizsákokba, retikülökbe. Látom, jól felkészültek, ezt bizonyítja az a nagy halom műanyag szatyor, amelyet a korlát mellett hagytak, belőlük kávéstermosz, szendvicsvég és természetesen pezsgősüveg kandikál ki.

Pezsgősüvegek sorakoznak a sátrak pultjain is. Átfutom az árcédulát, még olvasni is élvezet, száznyolcvan-kétszáz koronás árak, bagatell. Forralt bor illata csapja meg az orromat. Kis híján egy szakállas férfi könyöke is: az úriember méltatlankodik az árak miatt. „Mi az, hogy huszonöt korona? Ez egyszerűen elképesztő! Nem vagyok hajlandó ennyit kifizetni két deci forralt borért!” – hadonászik az elárusítónő felé. A kapucnis, overallos hölgy széttárja karjait, azt mondja, ennél olcsóbban sehol sem kaphat a belvárosban. Férfi dühösen balra el. „Olcsón akar berúgni” – sziszegi az eladó, már nekem. A férfinek kitöltött bort felajánlja, huszonöt helyett húsz koronáért. „Egy picit kihűlt, de azért még iható” – magyarázza ezt a hirtelen jótékonysági akciót.

Alig fordulok el a sátortól, máris két vöröskeresztes aktivistába botlok. Nyilván látják az olcsón szerzett bortól keletkezett jóember arcomat. Gyorsan végigtapogatom a zsebeimet, találok hat koronát. Kissé pironkodva megkérdezem, nem baj-e, ha csak ennyit adok – ezen kívül egyetlen ötszázasom van. Mindketten a fejüket rázzák, azt mondják, ez is nagy segítség. Még ajándékot is adnak, az óvárosi rendezvénysorozat fő szponzorának logójával ellátott kulcstartóját.

Fő tér, kilenc óra

Amikor megárt a jókedv, segítenek a barátokČTK-felvéte Ugyanezt a logót látom a Fő téren. A színpad felett egy transzparensen és a régi városháza tornyán, lézerben. Elgondolkodom, ugyan mit kellett itt támogatni, aztán ránézek a színpadon álló trombitásra, és elszégyellem magam. Továbbra is süllyed a hőmérséklet. Csoda, hogy a trombitás szája nem fagy oda a hangszeréhez. Két szám között kijön a bemondónő, mesterkélt hangon szól a mikrofonba: na, jól érzitek magatokat? Csak a közönség első három sora reagál, a többieket nem nagyon érdekli, mi történik a színpadon, fő, hogy szól a zene, közben is lehet beszélgetni, iszogatni, cigarettázni. A bemondónő tesz még egy kísérletet, mézesmázos hangon a közönség kedélyállapota felől érdeklődik. Ismét mérsékelt reakció fogadja a kérdést, néhány kis csoport elindul a Mihálykapu utca felé, ahonnan gyomorrengető erővel szól a tamtam. A bemondónő csak azért sem hagyja abba, elvörösödött képpel ismét megkérdezi, hogy jól szórakozunk-e. Kedvem lenne neki odaszólni, hogy igen, kisanyám, de semmi közöd hozzá, szerencsére a mellette álló dzsesszénekes megunja, a közönség helyett ő üvölt egy másik mikrofonba. Röhögünk.

A tér egyik sarkán bóvliárus kínálgatja a mikroelektronika és a konfekcióipar egyesülésének szüleményeit: pirosan villogó „glóriával” ellátott mikulássapkát, kéken vibráló karperecet, nyakéket, gyűrűt. Bagatell, száz-százhúsz koronáért. Akinek pokolian jó a kedve, villogó narancssárga ördögszarvat is vásárolhat. Aki természetvédő, az a „Maja, a méhecske” című rajzfilmben látható katicabogár csápjaihoz hasonlító szarvacskákat (fülecskéket, antennákat?) is kaphatott potom nyolcvan koronáért, akár ezüst kivitelben, menyasszonyos ezüst főkötővel is kiegészítve. Azon már abszolút nem csodálkozom, amikor a barátnőm ezüst parókát kér. Mialatt a zsebemben kotorászok, egy másik bóvliárus kerül a látókörömbe, az hatalmas felfújható mikiegereket, mikikutyákat és mikikacsákat próbál rásózni a népre. Jobb karja mellett lufik lengedeznek, van köztük néhány gömbölyű, tojásdad és olyan is, amely leginkább egy jól megtermett narancssárga fallikus szimbólumra hasonlít. A hányinger kerülget, pedig csak két deci forralt bort ittam meg. A folyadéktöbblet hatása is jelentkezik, ezért – nem minden hátsó szándék nélkül – beülünk a Nagy Amerikai Gyorsétteremlánc sarki büféjébe. Bár odakint összesen huszonnégy darab hordozható műanyag árnyékszék kínálkozik, mégis nagyobb forgalmat bonyolított le a McDonalds két női vécéje, előtte tizenkilenc kissé ideges hölgyet számolok meg. A férfivécében – érthető okokból – kevesebbet kellett várni. Sorakozás közben lehajolok bekötni a cipőmet. Hallom kinyílni az egyik fülke ajtaját, kopogó léptek közelednek. Nem hiszek a szememnek, koszos csukáim mellett megáll egy pár finom kis bőrcsizma. Természetesen a hozzá való szoknyával, bőrövvel, finom domborulatú blúzzal. Nem néz rám, gyorsan kezet mos, feltépi a külső ajtót, eltűnik. Férfitársaimmal együtt eltátjuk a pofánkat.

Mihálykapu utca, tizenegy óra

Korcsolyázók róttak egészen kis köröket a jégpályánTASR-felvételMinden elismerésem az új polgármesteré, vagy valamelyik tanácsadójáé. Húszméteres körzetben hatalmas szemetesbödönöket látni. Az ember percenként beleütközik két piros egyenruhásba, akik csak arra várnak, hogy elsősegélyt nyújtsanak. Rendőrből sincs hiány, látok zöld, kék, és természetesen fekete változatot. Meg egészen egyszerű utcai kabátos úriembereket is, „Security” felirattal. Főleg idősebbeket. Zsebre vágott kézzel figyelik a Mihálykapu utcában ugrándozó fiatalokat. Egy utcaseprőt látok lomhán végigmenni a fal mellett, még ő is ritmusra bökdösi a szemeteskocsit. A zenét nem lehet kiiktatni, három helyen is egymásra tornyosulnak a hangszórók, a dob, a szintetizátor és a sikoltozó női hang megsokszorozódva verődik vissza a több száz éves épületek faláról.

Egy csapat fiatal vonul el mellettem énekelve, kezükben sörösdobozzal és sonkás szendviccsel. Egyikük rám néz. „Boldog új évet!” – mondja orrhangon, és megkínál sörrel. A szájából kilógó sonkafoszlányok miatt inkább köszönettel elhárítom. A fickót nem érdekli, magasba emeli a sörösdobozt, „Slovensko, hejja Slovensko!” – üvölti.

Éjfél van. 2003 első néhány másodperce azzal telik el nálam, hogy visszaemlékezem 1993 első néhány másodpercére. Akkor egy hirtelen villanással eltűnt a szövetségi F1 televízió logója a képernyőről, és a pozsonyi vár látképe jött be helyette. Felnézek, a vár most is a helyén van. Felette a tűzijáték csillagai sziporkáznak, durrognak a petárdák. Piros orrú emberek egymást ölelgetik.

Egy óra, Kollár tér

Ötven didergő ember áll a buszmegállóban, de bőven érkezik utánpótlás a belvárosból. Az ünnepségsorozatnak lassan vége, a hideg kijózanító hatása kitűnően érvényesül. Óvatosan fékez a busz. Nincs tömeg, de azért bőven állnak. Bámulok kifelé az ablakon, valaki a busz hátsó részében böfög egy jóízűt. Ösztönösen odanézek, aztán meg is bánom: egy fiatal, rövidre nyírt hajú férfi hirtelen lehajol, és rókázni kezd. Moraj és bűz fut végig az utasok között. Az ünnepek befejeződtek, megkezdődött az új év. A fülemhez nyúlok, és kikapcsolom a zölden-pirosan villogó fülbevalót.