Jó bornak is kell(ene) cégér

Szomotor. Az utóbbi években egyre többet foglalkoznak az újságok a Tokaj-hegyaljai borvidék megosztottságával és a márkanév használata körül kialakult szlovák–magyar vitával. Kevesebb szó esik azonban a kelet-szlovákiai bortermelők gondjairól és terveiről. Főző Péter szomotori pedagógus egy családi pincészet társtulajdonosa. Nem főállásban borászkodik, de nem is hobbiborász. Vállalkozásukról azt mondja: „Nem vagyunk klasszikus értelemben vett kistermelők. Több borunk van az átlagosnál, a termést saját szőlészetben szüreteljük, és mi magunk dolgozzuk fel. Présekkel, bogyózóval és minden egyéb eszközzel rendelkezünk, amely a jó bor előállításához szükséges. Az utóbbi időben modernizáltuk a pincénket, és most már – kis mennyiségben ugyan – palackozzuk is a borunkat. Termékeinket boltokban nem forgalmazzuk, de egyéni megrendeléseket fölveszünk. Ahhoz, hogy továbbléphessünk, egy elég felemás helyzetet kellene megoldanunk. Ha újabb piacokat szereznénk, akkor főállásban is borászkodhatnánk. Ahhoz viszont, hogy ezt megvalósíthassuk, először újabb vásárlókra kellene szert tennünk. A legnagyobb gondunk mégsem ez. Hiába készítünk minőségi borokat, hiába próbálunk felzárkózni a fejlettebb borvidékekhez, ha a termékeinket kevesen, vagy egyáltalán nem ismerik. A bor bizalmi áru. Ahhoz, hogy megnyerjük a vevőket, ide kellene csábítanunk őket, hogy megkóstolhassák a borainkat. Véleményem szerint a környékünkön nem kimondottan a borturizmust kellene fejleszteni, hanem a turizmust, úgy általában. A Bodrogközben az egyik legnagyobb probléma az, hogy az idetévedt turisták nem találnak éjszakára szállást, kevés a panzió és a szálloda. Ha volnának szálláslehetőségek, a turisták nem mennének el innen, és számukra lovasprogramokat, borkóstolókat, közös vadászatokat és halászatokat szervezhetnénk. Ehhez a környéken adottak a feltételek. Sajnos nagyon kevés az olyan önkormányzat, amely használható vidékfejlesztési terveket dolgozott ki. A régióban pedig tőkeerős vállalkozás alig van. Ha még sokáig halogatjuk a gondjaink orvoslását, előbb-utóbb nem lesz mit megoldanunk. A legtöbb szőlészetben ugyanis elöregedett a tőkék többsége, fiatalítani kellene. A termelők azonban ezt önállóan, a pénzhiány okán képtelenek elvégezni. Mindannyian tudunk olyan felvásárlókról, akik évek óta tartoznak a gazdáknak, pedig nekik valóban nagy szükségük volna ezekre a pénzekre a túléléshez. Bár a településeken alig van olyan család, amelynek ne volna szőlőskertje és pincéje, mostanság mégis sokan fölhagynak a borászkodással. Egyre több az elhanyagolt, megműveletlen gazdaság. Természetesen tapasztalhatóak pozitív változások is. A régióban 5-6 olyan pincészet működik, amelynek termékei országszerte ismertek. Hiányzik azonban az a fajta összetartás és együttműködés, amely Magyarország egyes borvidékein tapasztalható. Az ott létrehozott hegyközségek itt is követendő mintaként szolgálhatnának. A termelők szívesen megismernék egymás borait, tapasztalataikat szívesen megosztanák egymással. Nemrégiben például Újhelyen szerveztek borversenyt. Rendkívül sikeres volt. Az ott bemutatott borok egy része a világ bármely pontján megállná a helyét. Az utóbbi időben hallani olyan külföldi üzletemberekről, akik szívesen fektetnének be itt nagyobb összegeket a borászatba. Lehet, hogy nálunk is úgy lesz egy-két év múlva, mint a tokaji borvidék magyarországi részén. Manapság ott jó néhány borászat van francia, olasz vagy szingapúri kézben. Sajnálnám ha itt is így alakulna, bár akkor talán nem tűnnének el nyomtalanul a szőlészetek vidékünkről.”