Jelképavatás Lekéren

Lekér. Három falu életét 1968 nyarán megpecsételte egy párthatározat, hiszen az addig is ezer szállal egymáshoz kötődő Lekér, Garamdamásd és Garamvezekény egy mára 1500 lelket számláló községgé egyesült. Még mindig őrzött öntudatukat bizonyítva a damásdiak és a vezekényiek inkább a számukra semlegesebb „hronovceinek”, mint lekérinek vallják magukat. Harminchat év együttélés után – az egyesítés évfordulójával szinte egy napon – megtartották az összetartozás jegyében fogant első falunapot.

Hat helyszínen váltakoztak az ünnepélyesebb és kötetlenebb akciók és fellépések. A rendezvény rangját a falu jelképeinek felavatása is emelte. Ökumenikus istentiszteleten szentelte meg a hétsávos zöld-fehér-sárga zászlót, a címert és a pecsétet Németh Rezső katolikus, Dömötör Irma református és Ján Demčák evangélikus lelkész a római katolikus templomban. A lelkésznő figyelmeztetett, mindnyájan felelősek vagyunk szellemi értékeinkért. Ján Demčák szerint hitet tenni valami mellett kötelességet is jelent, s reméli, a közösségi szimbólumok nemcsak jellemeznek és összekötnek, hanem irányt is adnak életüknek.

A jelképeket őrző gyerekekkel az élen a díszvendégekkel együtt az ünnepi menet átvonult a falun – a községházáig. Itt Béres Lajos polgármester átvette a címert, melyen zöld alapon kalász, ekevas és csoroszlya látható fehér hullámsáv fölött hat csillaggal díszítve. A pecsétet leíró és a falu történetét fölvázoló beszéd után kitűzte az épület erkélyén a zászlót. A kultúrházban a helyi Hubertus vadászegyesület százéves és legfrissebb trófeái mellett Kajan Mário helyi képzőművész lelki labirintusait lehetett látni. A kultúrház mögötti hangulatos szabadtéri színpadon a jó háromórás kultúrműsorban először a Csemadok helyi alapszervezete, az óvoda és az alapiskola hagyományőrzői, énekesei és táncosai csillogtatták meg tehetségüket. Név szerint meg kell említeni Szabó Edit tanítónőt, kinek tiszta, érces hangja sajátos ízeket csempészett a népdalokba. A határ másik oldalán fekvő, tehát magyarországi Vámosmikola asszonykórusa az Ipoly völgyének hangulatait, a kitűnő zselízi Apró- és Ifjú Kincső (Juhász Sándor vezetésével és a Gereben zenekar kíséretével) dunántúli vigalmat varázsolt elénk. Voltak szatmári táncok, láthattunk Galga menti lakodalmast, és a szégyenlős, de annál szebb hangú lekéri Szebeni Kati népdalcsokorral örvendeztette meg hallgatóságát. A zselízi Lúč énekkar szlovák népdalfeldolgozásokkal köszöntötte a falut. A műsort a helyi néphagyományőrzők „Meg kell a búzának érni” című összeállítása zárta.

Az érsekújvári Regionális Művelődési Központ a szervezési terhek egy részét levette a község válláról. Stugel Tibor, az intézmény vezetője elmondta, ahogy a három falu, úgy egyesült három kultúrház a közösség hatékonyabb szolgálatáért. A gyerekeket és minden érdeklődőt lelkes kézművesek kápráztatták el ügyes kezeikkel. Józsa Joachim nyolcvanéves kosárfonó és kötélverő mester 50 fűzjátékot ajándékozott el, és mindenkinek szívesen mesélt kendernüvésről, törésről, tilolásról, héhőzésről, pozdorjáról. Keszegh Ágnes sústyával és trosnyokkal dolgozott, vagyis csuhé- és csutkababákat készített. Szlovák Zsuzsa sógyurmaalakokkal népesítette be kis asztalát. Volt még öregfiúk focimeccs Kéménd és Lekér között, ötven gyereket lázba hozó lövészverseny, és fellépett a helyi Vokál Duó. Hajnalig a Rikkoň cigányzenekar húzta volna a kitartó utcabálozóknak, de a hirtelen vihar a négyszázas tömeget beűzte a kultúrházba, s itt szinte szó szerint kirúgták a ház oldalát.

A polgármester hagyományt szeretne teremteni a jó hangulatú falunapból, hogy – amint azt beszédében jegyezte meg – „szülőföldünk legyen mindenkor az otthonunk”.