Jancsi bácsi pusztája

A valamikor gazdaságilag öszszetartozó Medvesalja népe évtizedekig úgy érezhette, egy sohasem nyíló sorompó mellett felejtették. Az új határok születése után nemcsak rokonaiktól szakították el az ott élőket, hanem számos esetben vagyonuktól is megfosztották őket. A tajti Pál János édesapja az 1930-as években 120 hold földet vásárolt, hogy gyermekeinek „ne fújjon se a tarjáni, se a füleki gyár”. A háború után ebből egy hektár és hatvan ár maradt, a többi elveszett, mert a határ túloldalára esett.

Kik is tudnák hitelesebben felidézni a múltat, mint azok, akik megtapasztalták az új határok kijelölésével járó bonyodalmakat. A kilencvenkét éves Pál János élete nagy részét a Salgótarjánt Cereddel összekötő út mentén fekvő pusztán élte le. Édesapjával és hét testvérével 120 hold hektáron gazdálkodtak, az ott megtermelt javak biztos megélhetést nyújtottak a nagy családnak. Jancsi bácsi Cereden talált magának feleséget, 1940-ben megnősült. 1942-ben bevonult katonának, a háború vége Dániában köszöntött rá, vonatra ült, České Budejovicéig utazott, ahol amerikai fogságba került. Igazolások formájában felesége vitte neki a szabadulást. Hazabocsátották, gazdálkodtak tovább, mintha közben nem is lett volna világháború. Ott kint a pusztán, a falvaktól távol évekig nem is éreztek semmilyen változást, egy napon azonban magyar katonák és szlovák fináncok jelentek meg a parcelláikon, mint később kiderült, az új országhatáron.

– A fináncok megismertek bennünket, rendesek voltak velünk, nem minket figyeltek, hanem a csempészeket – magyarázza Pál János. – Kezdetben ott mehettünk át a határon, ahol akartunk, később csak a mezei utakon, az ötvenes évek elejétől pedig csak körben, Cereden keresztül. Ez nagyon megnehezítette a munkánkat, mert a falu hat kilométerre volt a tanyánktól. A határon túl eső földek után Salgótarjánban adóztunk. Ez meglátszik a nyugdíjon is, nagyon alacsony: csak huszonöt ledolgozott évet ismertek el, pedig kicsi gyerekkoromtól idős koromig robotoltam.

Az 1,6 hektár földterület nem bírta eltartani a tanyasiakat, fokozatosan elköltöztek onnan. Jancsi bácsi feleségével kint maradt a pusztán, de ők sem mezőgazdaságból éltek, a családfenntartó ácsnak állt be és járta az országot. Egy évben egyszer kaptak határátlépési engedélyt, akkor meglátogatták a magyarországi rokonokat, felesége szüleit és hozzátartozóit. 1964-ben beköltöztek a faluba, Tajtira.

– Életem nagy részét kinn a pusztán éltem le, nehéz volt megmaradni a faluban – emlékezik az idős ember. – Gyakran mondtam a feleségemnek, hogy gombázni megyek, de a lábam mindig az egykori házunk felé vitt. Ő is sokat jött velem, együtt idéztük fel az ott töltött fiatalságunkat. Öregember vagyok, de még most is sokszor elballagok arrafelé, és nagy szomorúság tölt el, amikor látom a romos épületeket. Sokat dolgoztunk, de szép életünk volt: közel volt minden, gombát, fát szedtünk – hatvan hold erdőnk volt, az mind a magyar oldalra került. A Magyarországon maradt értékeinkért kértünk kárpótlást, de azt a választ kaptuk Budapestről, hogy nekünk nem jár, mert nem vagyunk magyar állampolgárok.

Régi fotók kerülnek az asztalra, amennyi fénykép, annyi történet. Bobi, a hűséges kutya akkortájt szolgált, amikor Jancsi bácsi és felesége, Giza néni beköltözött a faluba. – Beköltöztünk a faluba, a kutya másnap reggelre eltűnt – mondja Jancsi bácsi. – Napok múlva kiballagtam a pusztára, Bobi ott feküdt a régi ház mellett, megszokott helyén, és őrizte a magányos portát. Napok óta nem evett, nem ivott semmit. A látványtól még a könnyem is kicsordult. Hiába hívtam magammal, nem jött be velem a faluba, a kerítéstől visszafordult, és szomorúan nézte, hová megyek. A mindig szófogadó eb akkor nem hallgatott rám.

– Ezen a felvételen – mutat egy megsárgult fényképet Giza néni – a legkisebb gyerekünk látható. Sokat dolgoztunk, mégis csak neki tudtunk babakocsit venni. Amikor ez a fénykép készült, még nem vették szigorúan a határt. A babakocsi magyar oldalon áll, az út az országhatár, a mi portánk a kerítéstől kezdődött. Hogy a határ megnyitása mit jelent a számomra? – Hát már nem sokat. Most már késő. Én már nem tudok sehová menni, Ceredre gyertyát gyújtani is csak Jancsi jár már az unokákkal. Persze nagyon jó, hogy megnyílt, de hamarabb kellett volna. Imádkozgatom, hálát adok istennek a szép korért, amit megértünk. Fiatal korunkban is vallásosak voltunk, mindig a hitünk adott erőt a nehéz helyzetekben. Hó, sár, dologidő soha nem tartott bennünket vissza attól, hogy ne vegyünk részt Egyházasbáston (a pusztától 8–10 kilométerre fekszik – a szerk megj.) az istentiszteleten.

2007. december 21-én éjfélkor, a Tajti–Cered határátkelő légiesítésekor arra kerestem a választ, miért nem határtalan az emberek öröme. A válasz egy része talán Giza néni mondataiban rejlik, a nyitásra való várakozás kioltotta az emberek igazi örömét. 1993. augusztus 12-én Komáromban ugyanis megszületett a kormányhatározat a Tajti és Cered közötti határátkelő megnyitásáról, de erre is 2007. december 21-ig kellett várni.