Jakus Jenő reméli, hamarosan rendeződik az ügye

„Amikor a kórházban magamhoz tértem, fel sem fogtam, hogy sérülésem tartós marad. Hittem, hogy úgy, mint a bevérzett tüdőm és gyomrom, a törött bordám és a hátgerincem is meggyógyul. Abban bíztam, hogy majd fokozatosan lábra állok. Harminchárom évesen nem akartam elfogadni, hogy életem hátralévő éveit tolókocsiban kell töltenem – idézte fel Jakus Jenő a hat éve történt munkabalesetet, miközben bevallotta, tartós megbetegedése lelkileg is megviselte. A másfél hónapos kórházi kezelést hét hónapos rehabilitáció követte, hónapokig megmozdulni, az ágyban megfordulni sem bírt. – Az első tolókocsim otromba és nehéz volt, alkalmatlan arra, hogy az ember egyedül közlekedhessen. Ráadásul egy bérház harmadik emeletén laktunk, ahol felvonó sem volt. A négyszobás lakás hiába volt tágas, a bezártság érzésével is szembesülnöm kellett. Hiszen ha nem akadt senki, aki lecipelt volna a ház elé, nem mozdulhattam ki a lakásból.”

Kérvények sora

A család eldöntötte: az egyedüli megoldás a szülői házba költözés és az épület megfelelő átalakítása. Tudomásukra jutott, hogy a szociális hivatalok – a hatályos törvények értelmében – anyagi támogatást nyújtanak az átépítéshez. Benyújtották a kérvényt, de válaszra sem méltatták őket, és amikor személyesen érdeklődtek, az illetékes hivatalnok tudatta velük: kizárólag a zuhanyozó kialakításának költségeihez járulhat hozzá a szociális osztály. „A fürdőszobából el kellett volna távolítani a kádat, amibe nem egyeztem bele. Mert bár nekem nem ‘jár’ a kádfürdő, de a családom többi tagja miért mondjon le róla? Akkor kerültem kapcsolatba Bugán Józseffel, a szociális osztály dolgozójával, s viszonyunk azóta nem felhőtlen. A kérvényeimet sorra visszautasítja, írásos indoklás, magyarázat nélkül” – mutatott az iratkötegre.

A leszázalékolt, rokkantnyugdíjas férfi – csigolyatörés következtében deréktől lefelé lebénult – sérülését 90 százalékosra értékelte a bizottság. Két évvel ezelőtt először a személyi asszisztens szolgáltatásait kérvényezte, majd egy könnyebb tolókocsit is igényelt, de nem járt sikerrel. Bár az eltelt évek alatt sok mindent tolókocsiból is képes elvégezni, néhány művelethez kell a külső segítség. Főleg akkor, ha egyedül marad a házban. A fiai más városban tanulnak, ápolónő felesége váltott műszakban dolgozik.

Jakus Jenő az emberi irigységet is szóba hozta. „A nekem ítélt kártérítésből új házat építettünk, és ez nemcsak az illetékeseknek, hanem néhány bősinek is szemet szúrt. Míg bérházban éltünk, az ismerősök sajnálkoztak a sorsom felett, részvéttel viseltettek irántam, most viszont összesúgnak a hátam mögött. Pedig ha a házat ép lábra cserélhetném, elhiheti, megtenném. Lemondanék a szociális osztály támogatásából vásárolt kézi vezérlésű személyautóról, a gondozó segítségéről, a ruha- és benzinjáradékról, nem kellene új tolókocsi, de a régi javítását sem kérvényezném– szomorodott el a kétgyerekes családapa, majd beszámolt legfrissebb sérelméről. A jelenlegi tolókocsit 1998. december 21-én kapta, a majd 48 800 korona vételárat a járási hivatal szociális osztálya térítette. Az eltelt évek alatt nemcsak az ülése süppedt be, hanem a csapágyak is kikoptak, letörött a kocsi támlája, elromlott a fék és a lábtartó. Jakus Jenő, mivel tagja az egészségkárosodottak szövetségének és több barátja ugyancsak tolókocsis, megtudta, hogy kérvényezheti a javíttatását. – Két hónappal ezelőtt a feleségem kíséretében elmentünk a Dunaszerdahelyi Körzeti Munka-, Szociális és Családügyi Hivatalba, Bugán József osztályvezetőhöz. Feltételeztem, akadékoskodni fog, és nem tévedtem. A törvényre hivatkozva kijelentette, hogy a javítás költségei nem téríthetők. Én viszont tudattam vele, hogy másutt a szociális hivatalok a 25 ezer koronás javítási ár 95 százalékát térítik. Megmutattam neki a tolókocsi forgalmazójától kért tételes előszámlázását is, de váltig állította, nem jár a támogatás, mehetek panaszra akárhová. Végül – talán azért, mert az osztály egyik alkalmazottja ugyancsak jogosnak tartotta az igénylést vagy csak szabadulni akart tőlünk – mégis kiadta a szükséges iratokat. Állapotom változatlanságát szakorvosnak, anyagi helyzetünket a községi hivatalnak kellett igazolnia. Két hét múlva elvittük az iratokat, de Bugán úr ismét azt állította, nem jár a támogatás. Szóváltásra került szó köztünk, ugyanis én ez ügyben a munka-, szociális és családügyi minisztériumban is érdeklődtem, ahol tudatták velem, a kérvényem jogos, sőt, a hivatal rövidített eljárásban köteles megítélni a támogatást. Azt is vállalták, hogy mindezt telefonon közlik a törvényt nem ismerő Bugán osztályvezetővel. Azóta csend van. Telnek a hetek, a kocsimmal közlekedni egyre veszélyesebb, ám a szociális hivatal továbbra sem tart érdemesnek a válaszra, kérvényem elbírálására. Nem értem a packázás okát, értelmét, sőt, megalázónak tartom azt.

Rendeződik az ügy?

Jakus Jenő ügyében Varga Tibortól, a Dunaszerdahelyi Körzeti Munka-, Szociális és Családügyi Hivatal igazgatójától kértünk tájékoztatást. „Bugán mérnök szerint Jakus Jenő nem hagyta szóhoz jutni, és cirkuszt rendezett a hivatalban” – ismertette a helyzetet az igazgató: Közölte, az orvosi igazolás felülbírálása elhúzódott ugyan, de május 14-én a szociális osztályon elkészítik a jegyzőkönyvet, azt követően nagyon rövid időn belül rendeződik a tolókocsi javításának kérdése. A mozgásképtelen bősi lakos jogosan kérte a támogatást.

Utóirat helyett

A Jakus Jenőnél tett látogatáskor megnéztünk egy videofelvételt is. „Tudtam, Bugán úr ismét nemleges választ ad majd, ezért kamera volt az ölemben. Hallani minden szavát, azt is, ahogyan egyre csak ismételgeti, miért nem kaphatok támogatást a kerekesszék javításához. Mivel tudtam, kérésem jogos, annyit kérdeztem tőle, miért azt keresi, hogyan ne segítsen a rászorulón? Nem kiabáltam, erélyesen tudattam vele, nem hagyok kiszúrni magammal úgy, mint eddig. (erf)