„Isten hozott, Allah követe!”

Hogy ez a látszólag képtelen állítás hogyan lehet mégis igaz, és miképp lehet elhitetni két hites férjjel is, hogy ő az egyetlen? Nos, a mese birodalmában bármi megtörténhet, és meg is történik. Egy szultánfit például bolhányi méretre lehet zsugorítani, a hétpróbás tolvajok számára pedig ki lehet eszelni egy olyan nehéz „nyolcadik” próbát, amibe kis híján beletörik a bicskájuk. Mindezen izgalmas dolgok Heltai Jenő agyában fogantak meg, és álltak össze sodró ritmusú, ellenállhatatlan lüktetésű verses szöveggé. Már csak rá kellett valakinek bukkannia Az ezerkettedik éjszaka című mesejátékra, be kellett szerveznie tizenkilenc kassai magyar gimnazistát, és szét kellett osztania a szerepeket, álszakállakkal fedve el a krónikus „fiúhiányt”. Ez a valaki Bodon Andrea rendező-pedagógus, aki 1996 januárjában alapította a KGSzT csoportot. Már a kezdet kezdetén nagy fába vágták a fejszéjüket: A padlás című mesemusicalt állították színpadra. Három évvel később Weöres Sándor Holdbéli csónakosa következett, amely nívódíjat kapott a Jókai Napokon. A csoportvezetővel, valamint a lelkes diákokkal szintén Komáromban, az amatőr színjátszók legnagyobb hazai seregszemléjén beszélgettünk.

Úgy tudom, a KGSzT mellett egy irodalmi színpad is működik az iskolában.

Bodon Andrea: Igen, színdarabokat általában háromévente mutatunk be, irodalmi összeállításokkal pedig közbe-közbe jelentkezünk. Határon túli költők műveiből, Márai alkotásaiból, legutóbb pedig Radnóti verseiből állítottunk színpadra egy-egy műsort. A színjátszó csoport egyébként a diákok kezdeményezésére jött létre, ők vetették fel annak idején, hogy az irodalmi színpad mellé kellene még egy csoport. Megszereztük a Padlás szövegkönyvét, és a konkrét szerepekre kerestünk embereket. Azóta viszont mindenki jöhet, akit érdekel a színjátszás, azaz nem válogatjuk meg a gyerekeket. Ezért persze nehéz olyan darabot találni, amelyben mindenkinek jut szerep.

Az idei Jókai Napokon bemutatott előadáson nem tudtam nem észrevenni, hogy a férfi szerepek nagy részét is lányok játszották, álszakállban, turbánban. Próbáljuk megfejteni azt a rejtélyt, hogy vajon miért olyan kevés fiút érdekel a színjátszás.

Havasi Péter: Ez számomra is nagy talány, mert szerintem több az olyan társulat, ahol a fiúk dominálnak. Itt a Jókai Napokon is számos példát láttam erre. Nemrég épp erről beszélgettünk a többi színjátszóval, akiknek az okoz gondot, hogy olyan darabot találjanak, amelyben több a fiú, mint a lány.

Kiss Csaba: A mi iskolánk talán különleges ebből a szempontból, nálunk a fiúknak más az érdeklődési köre, ők inkább a városban lógnak, vagy sportolni járnak. A színjátszás, az énekkar, és hasonló humán dolgok valahogy nem vonzzák őket. Egy-két ember akad csak, akik a jövőben is valami ilyesmivel szeretnének foglalkozni.

Hogyan és miért esett a választás idén Heltai arabos hangulatú meséjére? Adva volt tizenkilenc ember, akikre darabot kellett találni, vagy rábukkantatok erre a műre, és beleszerettetek?

Bodon Andrea: Nyáron kezdtem keresgélni, akkor még nem tudtam, hányan lesznek, csak abban voltam biztos, hogy sokan, és hogy mesedarabot szeretnék színpadra állítani. Ezt a műfajt a gyerekek is élvezik. Nem tartom jónak azt a hozzáállást, amikor kizárólag a rendező véleménye számít, és a színjátszók nem is értik, mit csinálnak. Ezen a fesztiválon sem igyekeztünk a zsűri szája íze szerint játszani, hiszen nem az a fontos, hogy díjat nyerjünk, hanem az, hogy jól érezzük magunkat és lekössük a közönséget.

Brutovsky Gabriella: Mi inkább gyerekeknek szeretünk játszani, mint a saját korosztályunknak, mert a kisebbek valahogy hálásabbak, nyitottabbak, jobban érdekli őket, ami a színpadon történik. A felnőtt darabok már elvontabbak, és számunkra fontos, hogy a közönség is élvezze, amit lát.

A próbafolyamat alatt előfordult, hogy a gyerekek jobb ötletekkel álltak elő, mint a rendező?

Bodon Andrea: Előfordult. Általában úgy próbálunk, hogy adok egy instrukciót, és ha a szereplőnek más elképzelése van, meghallgatom, kipróbáljuk, és gyakran az ő változatuk működik. Senkit nem akarok olyasmire kényszeríteni, ami nem belőle jön. Az utolsó előtti jelenetet például teljes egészében a gyerekek csinálták meg, én csak a végén korrigáltam. Szerintem tényleg remek ötletekkel jöttek, gyakran kellemesen megleptek.

Mennyit foglalkoztatok magának a mesének az értelmezésével, elemzésével? Boncolgattátok a mohamedán szokásokat, a vallási vonatkozásokat, vagy az Ezeregyéjszaka meséit, amelyeket Heltai alapul vett?

Bodon Andrea: Annyira nem mélyedtünk bele a mohamedán szokásvilágba, de minden egyes jelenet színpadra állítása előtt megbeszéltem a szereplőkkel azt, hogy ki milyen jellem, hogyan viszonyul ezáltal a másikhoz, és hogyan kell viselkednie a darab során. Feltettem a kérdést, hogy ki mit gondol a saját szerepéről, azaz mindenki a maga szerepét próbálta elemezni, sőt egymásnak is ötleteket adtak.

Ivančin Éva: Mindenki azt adta hozzá a darabhoz, ami belőle fakadt. Mivel sem mi, sem pedig Heltai nem értelmezte halálosan komolyan a mohamedán vallást, gyakran humorosra vettük a figurát, úgy, hogy azért maradjon benne komolyság. Ebben a mesében egyébként keverednek is a vallások, például elhangzik az a köszönés, hogy „Isten hozott, Allah követe!” Ebből is egyértelmű, hogy nem alapvetően a keleti kultúrára épül a történet, és nem egy mohamedán szerző írta.

Havasi Péter: Szerintem a szerző egyes elemeket direkt azért tett a történetbe, hogy a karaktereket jellemezze. A szöveget is játék közben sajátítottuk el, a szituációval, a gegekkel együtt. Ezért eléggé könnyen ment ennek az igényes, rímes szövegnek a tanulása.

Mennyire kovácsolódott öszsze közben a csapat? A magánéletben is barátok vagytok? Használ nektek emberileg, hogy együtt játszotok?

Brutovsky Gabriella: Érdekes, hogy különböző vérmérsékletű és érdeklődésű emberek mennyire össze tudnak kovácsolódni a próbák során. Ez a társaság nagyon sokrétű, hiszen Rimaszombattól egészen Királyhelmecig vannak benne. A hétvégi egész napos próbák alatt ismertük meg egymást alaposabban, hét közben ugyanis a suli miatt alig találkozunk a más osztályokba járókkal.

Havasi Péter: A komáromi egy hét is sokat használt a csapatnak. Sok volt a közös program és több a szabad idő, így szorosabb barátságok alakultak ki. Talán emiatt sokkal felszabadultabb voltam, és kisebb lámpalázam volt az előadáson, mint a próbák folyamán. A színfalak mögött végig oldott volt a hangulat.

Kiss Csaba: Én abszolút győztesnek tekintem ezt a csapatot. Olyanok voltunk a színpadon, mint az életben. A természetesség számomra nagyon fontos. Szeretjük egymást, szeretünk játszani, és örülünk annak, ha a közönségnek is tetszik, amit csinálunk.

Bodon Andrea: És sokkal szebben beszélnek, jobban ki tudják magukat fejezni, mint annak előtte. Talán ennek az atmoszférának köszönhető, hogy az első, „padlásos” csoportból ketten is visszajárnak, minden darabban segítenek a mostaniaknak. A segédrendező, Sirolo Eszter, valamint a zenei munkatárs, Sirilo Gyuszi sokat lendített a mostani előadáson. Ki tudja, nem akad-e ebben a csapatban is néhány ember, akik érettségi után is nyomon követik és jótanácsokkal segítik a KGSzT munkáját.

Gondolom, más szemmel nézitek a színházat, mint néhány évvel ezelőtt...

Ivančin Éva: Igen, sokkal kritikusabbak vagyunk, olyan apróságokat is észreveszünk, amik pár éve még nem szúrtak szemet. Például fontos, hogyan jön be valaki, milyen a hanglejtése, hogyan mozdul. Néha elképzelem, vajon hogy hangsúlyoznám én azt a bizonyos mondatot, vajon ordítva, vagy suttogva hitelesebb-e. És az sem mellékes, hogy a színjátszás növeli az ember önbizalmát. Régebben viszszahúzódó voltam, ma már nem félek kiállni a nyilvánosság elé.