Irodalmi séta egy hajdani kirá

Jókai és Mikszáth is ismerte és szerette ezt a városkát, hiszen mindkettőjüknél egy-egy irodalmi mű színtere lett a mára már kevésbé látogatott hajdani megyeszékhely és királyi város. Álljon itt egy Jókai-regényrészlet kedvcsinálónak.

„A tágas négyszögű tért minden oldalról emeletes paloták sorai foglalják rámába, barokk stílben épült homlokzatokkal, az egész piacnégyszöget mind patríciusok lakják, akik a nemességüket Ulászló, Corvin Mátyás, Zsigmond, IV. Béla királyokig fel tudják vinni. Hanem azért e nemesi paloták mindegyikének az elejét a földszint hosszában árucsarnokok foglalják el. Ezekben a csarnokokban van felhalmozva a világ kereskedelmének és iparának minden közszükségre és úri fényűzésre szolgáló cikke. Három világrész terménye és gazdagsága váltakozik e csarnokok alatt. Amellett a saját ipara is versenyez a külföldével. Hírhedettek a harangjai, mik a legkisebb csengettyűkig sorba állítva láthatók a bazár árkádjai alatt; a halmaza a posztó és len kelmének, amiknek a nevei hosszú sorban olvashatók felírva a bolt tábláján az áraikkal együtt, hogy a vásáros tudhassa, mit fizet; itt alkudozás nincs, az árakat a tanács állapítja meg; s az árak mellé ki van az is függesztve, hogy melyik kelmét szabad viselni a nemes, a polgár, a paraszt férfinak, asszonynak, a ruházati rendszabály szerint! Újesztendő napján minden ember siet bevásárolni; az oszlopcsarnokok alatt rajzik a nép zsinóros mentékben, sarkantyús csizmákban; a férfiaknak hegyesre kipödrött bajuszai, vállaikra omló hajuk nyusztkalpaggal leszorítva, a nők fátyollal lekötött, arany csipkés főkötőkben, a hajadonok gyöngyös pártával a fejükön, leeresztett, pántlikás hajjal, bogláros palástokkal a vállukon, miknek gallérjai drága csipkékkel vannak díszítve.”

A kedves olvasó persze ebből a részletből még aligha találta ki a város nevét. Talán segít valamit, ha azt mondom, ezeket az utcákat koptatta – legalábbis irodalmi emlékezetünkben – Otrokócsy Rozália és Fabricius Antal. Erre járt Korponayné Ghéczy Julianna is. És ha ez is kevés a talány megfejtéséhez, két szín segíthet még: fekete Mikszáthnál, fehér Jókainál. És ebből az irodalmat kedvelő olvasó már minden bizonnyal megfejtette, hogy az előbb idézett leírás a Rákóczi-korabeli Lőcsét ábrázolja.

Szepesség hajdani központja azonban már a 18. századnál jóval korábban is nagy jelentőségű település volt. Oklevélben először 1249-ben említik a szepesi szászok központi városát, mely pár évvel később már rendelkezik minden joggal, mely a szabad királyi városokat megilleti, és a 20. század elejéig megyeszékhely. A városnak saját jogrendszere van, használhatja erdőit, bányászati joggal rendelkezik, felvirágzik itt a kereskedelem és kézművesség. Erős pozícióját a 16. század végéig őrzi meg, s az irodalmi emlékezetben egy vastag fallal körülvett, középkorban megrekedt város rajzolódik ki – a gótikus Lőcse.

Egyik legismertebb épülete a történelmi városháza. Az eredeti gótikus épület megsemmisült, a várost a 16. században kétszer is tűzvész sújtotta. Az újabb, 1615-ben épült árkádos városháza azonban semmivel sem rontja a városkáról kialakult középkori benyomásokat. Magunk elé képzelhetjük a vaskalapos lőcsei tanácsot, mely feketébe kényszeríti az egész lakosságot, míg a lőcsei bírót lelövő Görgey Pál kézre nem kerül. Láthatjuk itt settenkedni Ghéczy Juliannát is, aki Lőcsét egy titkos rejtekút elárulásával a labancok kezére adja. Irodalmi fantáziánkkal a városháza előtt álló szégyenketrecbe is belelökhetjük az előbbi bűnös asszonyt – bár maga a ketrec eredetileg a mostani evangélikus templom helyén állt, és a kisebb bűnösök büntetésére szolgált. Később az egyik nemesi család tulajdonába vándorolt, és a város csupán 1933 óta birtokolja újra a megszégyenítésnek ezt az érdekes eszközét. Azóta áll a városháza előtt, a turisták egyik kedvelt látványosságaként.

Gótikus hangulatunkat erősítendő semmiképp se felejtsük ki a megnézendő épületek sorából a Szent Jakab-templomot. Ez a 14. században épült műremek leghatalmasabb katedrálisaink egyike, melyben Pál mester remekeivel találkozhatunk, és elgyönyörködhetünk a világ legmagasabb gótikus oltárában is. Ám ha mindent megszemléltünk, és benéztünk a helyi fogadókba is, ne maradjunk késő éjszakáig, véssük eszünkbe Mikszáth Kálmán figyelmeztetését. „A kis kotnyeles Bierglocke hangja kilenc órát jelent. Záróra Lőcsén, amikor a kocsmákat, sörméréseket elhagyni kötelesek a vendégek. A Bierglocke csilingelése után italt már csak haza lehet vitetni, de azt is csak a második csengetésig – vagy különben hízik a város tyúkja. Úgyszintén bírságot fizetnek mindazok, kik az utcán lődörögve tartózkodnak ezen túl. Legfeljebb átmenni szabad, akinek halaszthatatlan útja van – s annak is csak lámpással a kezében. Bolond dolog biz ez, de hát a városok munkából élnek, s a munkás polgárnak aludni kell. Az alvásába is beleszól a tanács, de ami aztán az álmait illeti, ott teljesen szabad, arról álmodhatik, amiről akar.”