Ideiglenesen megnyitották a határátkelőt

Miközben az ünnepségek színhelyére igyekeztem, arra gondoltam, én máris egy történelmi élménnyel lettem gazdagabb, hisz most lépem át életemben először a szülővárosomtól alig néhány kilométerre húzódó államhatárt – Perbenyiknél! Ezelőtt, ha át akartam menni a szomszéd faluba, Lácacsékére, mindig több tíz kilométert kellett utaznom, most azonban öt percen belül Magyarországon voltam. Alig értem ki a faluból, a földúton rögtön elém toppantak a határőrök, akik – méltón az ünnephez – vidámak és kedvesek voltak. Kiderült, hogy a szlovák egyenruhás is jól beszél magyarul, és miközben beütötték a pecsétet az útlevelembe, még némi tréfálkozást is megengedtek maguknak... Mondom, tényleg mindjárt itt van Európa! Nem kekeckednek, a csomagtartómban sem kotorásznak. Mi lesz akkor itt éjfél után?! Jókedvűen gurultam tovább úticélom felé, és lelkemet mindjárt fel is pántlikáztam az ünnep alkalmából. Az első pántlika akkor hullott róla a porba, amikor megtudtam, hogy csak akkor ünnepelhetek „határtalanul” a régészeti parkban, ha előtte leperkálok 700 forintot. Ez kicsit kedvemet szegte. Aztán kiderült, hogy a sajtóigazolványom ettől a kiadástól megment, így visszatért a jókedvem, vidáman léptem be a rendezvények színhelyére. Lelkem másik pántlikája aztán akkor lett végleg oda, amikor körülnéztem a Berzsenyfaluban. Az első pillanatban nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a nagy, népnemzeti, összbodrogközi vigadalomból semmi sem lesz. Jókedv, látogató és kultúrműsor volt bőven, ám a hatalmas téren, amelyen az 57 bodrogközi település sátrainak kellett volna állniuk, alig tizenvalahány árválkodott. A távolmaradók helyén csak egy-egy „fejfa” állt, rajta a község nevével. A fiaskóért legkevésbé a rendezők voltak felelősek. Ők becsületesen meginvitáltak mindenkit. Más kérdés, hogy némely települések önkormányzata talán nem értette, hogy miért kellene nekik a semmiben elterülő régészeti parkban ünnepelniük a csatlakozást, ha a hazai jól bevált utcabált és ingyensör-osztogatást is választhatják. Jó pár vigadni vágyó pedig valószínűleg a már említett belépődíj miatt maradt otthon. A helyi rendezvényre egyébként nem panaszkodhattunk, hisz volt ott minden. Megjött a Szentkorona másolata koronaőröstől, befutottak az ősmagyarok, és lőttek bőszen az íjaikkal, kis híján eltiportak az autentikus szürkemarhák, merthogy – az ünnep egyik mozzanataként – épp a közönség között terelték át őket a karámjukba. Volt népi együttes, őrtűzgyújtás és májusfaállítás. A gyerekek szemmel láthatóan jól érezték magukat a fölfújható gumivárban, ahol még csúszda is volt, a felnőttek meg a sörsátrakban, ahol pedig egyáltalán nem csapolták olcsón a Borsodit. Igazi majális! Misézett az egri érsek, szónokolt a Királyhágó-melléki püspök. Szóval minden úgy volt, ahogy annak lennie kellett. Bevallom, nekem olyan fél kilenc tájt elegem lett az egészből. Úgy éreztem, már minden fontos dolgot láttam. Volt szerencsém az ötkilós vadász sashoz, láttam a sámánhajlékot, a harci bemutatót, sőt az uniós csatlakozás igazi veszteseit, a május elseje után tápon tengődő, moslékot nélkülözni kénytelen, göndörszőrű mangalicákat is. Az ünnepségen megtudhattam, hogy mi, magyarok itt élünk már vagy kétezer éve, hogy még mindig akad, aki tud visszacsapó íjjal lőni, és hogy szépek a kézzel fonott ősi magyar kosarak. Az uniós csatlakozás alkalmából tartott népünnepélyen bóklászó „Magyar vagyok, nem turista” feliratú trikós hagyományőrzőket viszont egyáltalán nem tudtam mire vélni. Az azonban nyilvánvalóvá vált számomra, hogy a következő években még komoly munka vár ránk, alsó- és felső-bodrogköziekre. Játszhatjuk azt, hogy egyek vagyunk, szónokolhatunk arról, hogy együvé tartozunk, még sincs ez így. A Bodrogközt 84 éve kettészakították, és a régió azóta is megosztott. A kenézlőiek valószínűleg nem sokat tudnak a géresiekről, a zemplénieknek meg a damóciak idegenek.

Éjfélkor lovasok tiporták el a szlovák–magyar határt, amelyet aznap négyszer léptem át. Nyolcszor kérték el az útlevelemet, és négyszer ellenőriztek.

Amikor önök ezeket a sorokat olvassák, a Perbenyik és Lácacséke közötti ideiglenes átkelő már nem működik. Aki ott, azon a földúton átsétál a szomszéd országba, határsértést követ el – egységes Európa ide vagy oda. Én is utazhatok újra ötven kilométert azért, hogy megigyak egy pohár fröccsöt a házamtól öt kilométerre lévő lácacsékei kiskocsmában. Úgy, mint régen.