Hushegyi Gábor

Végéhez közeledik a múzeum kutatása, melynek során a Szlovákiában található, magyar vonatkozású köztéri alkotásokat térképezik fel. A vizsgált területen belül mennyire markáns vonalat képviselnek az 1848/49-es emlékek?

Meglepően sok ilyen emlékmű van, és nem csak a ma magyarlakta vidékeken. Sok 19. századi alkotás túlélte az impériumváltást, majd később a rendszerváltásokat. Ebbe a csoportba tartoznak például a klasszikus obeliszkek, amelyeket általában a nagy csaták helyszínén állítottak – Pereden, Nagysallón, Branyiszkónál. Kutatásunk tárgyát a közterekre helyezett szobrok, emlékművek, emléktáblák képezték, de az 1848/49-es emlékhelyek száma ennél jóval nagyobb: ismert, azonosított honvédsírból közel 200 van.

Túl a kortársak és a közvetlen utókor kegyeletén, a 20. század hogyan viszonyult a témához?

A két világháború közötti időszak nagyon érdekes: a csehszlovákiai köztéri szobrászatnak nem volt olyan elementáris területfoglalási kedve, mint például a korabeli magyarországi szobrászatnak. Gondoljunk csak az 1937-ben felállított komáromi Jókai-szoborra, amelyre hosszú évekig készült a komáromi és az egész szlovenszkói magyarság. A tematikát tekintve a múlt század első felét egyébként a különböző kultuszok jellemzik: a Jókai-, a Petőfi-, a Széchenyi- vagy a Kossuth-kultusz. Az impériumváltás előtt készült pozsonyi Petőfi-szobor és a rozsnyói Kossuth-szobor művészi szempontból mind a mai napig a legjelentősebb köztéri alkotásunk, a maga történetével együtt. A második világháború utáni korszakot jól szemléltethetjük a Petőfi-szobor sorsán keresztül: ’21-ben távolították el az eredeti helyéről, de Pozsonyban már ’55-ben döntés született, hogy visszakerülhet a közterekre, a következő évben valóban felállították Ligetfalun, ’73-tól pedig rendszeres megemlékezések helyszínévé válik. A kommunista blokk országaiban ilyen módon is igyekeztek egyfajta nemzeti színezetű gesztust tenni egymás, illetve Szlovákiában az itt élő magyarok felé.

Az a benyomásunk, a rendszerváltás óta nem telt el hét szoboravatás, kopjafa-leleplezés nélkül. A negyvennyolcas hagyomány milyen formában él tovább?

A felújított, áthelyezett, újrateremtett szobrokhoz új alkotások csatlakoztak. Például olyan „általános” emlékművek, amelyek nem konkrét hadi eseményhez, helyhez, személyhez kapcsolódnak, hanem általában a szabadságharcnak állítanak emléket, gondolhatunk itt Dunaszerdahelyre. Erősödött a Széchenyi-kultusz – emléktáblát kapott Ipolyságon és Komáromban, de Hetényben szobra is van. Akadnak igazi raritások, Szőgyénben, a magán középiskola udvarán Görgeynek állítottak szobrot. A kopjafák nem tartoztak a szorosan vett kutatási területünkhöz, de érdekes az utóéletük. Általában, de nem kizárólag kisebb közösségek állítják őket, és csaknem minden közösségi ünnepet hozzájuk kapcsolnak: egyszerre jelentik március 15-ét, az aradi vértanúk emléknapját, augusztus 20-át... Egyébként izgalmas és tanulságos annak vizsgálata, hogyan „használja” őket a közösség, vagy milyen beszédek hangzottak el mellettük. Azt hiszem, többet árulnak el rólunk, állítókról, mint a történelmi eseményekről. (as)