Hol vannak a katonák...

Nem is tudom, mikor hallottam Mezei Mária utánozhatatlanul zengő hangján, feledhetetlen előadásában ezt az édesbús melódiát, nem tudom melyik rádió és mikor sugározta legutoljára az eredeti hangfelvételt, amelyen Edith Piaf rekedten és szívszorítón énekli ezt a dalt. Hol vannak a katonák?

„...eltemetetlen, távoli erdőkben s idegen legelőkön alusznak” – írja Radnóti Miklós egyik csodás versében. Akiknek pedig legalább a sírhely kijutott, azokra ugyan emlékszik-e még valaki?

Ők, kétzázötvenen

Rimaszombat köztemetője a város keleti szélén, egy enyhe domboldalon fekszik. Számos pazar síremlék és sírbolt mellett a temető alsó részén, közel a bejáratokhoz egy szabályos négyszögben 250 katonasír keresztjeinek látványába ütközik az erre tévedő szeme. Halottak napja táján gondos kezek teszik rendbe ezeket a sírokat is. Egyszerű, de méltóságteljes díszítésük vonzza a szemet. A sírokban azok az egykori, az első világháborúban megsebesült vagy megbetegedett katonák földi maradványai vannak, akik itt, a rimaszombati hadikórházban haltak meg. A hadikórház 1916 és 1918 között működött a mai Tompa Mihály Református Gimnázium pompás, idén százéves épületében. A Rimaszombatban elhunyt katonák földi maradványait az első világháború után, részben a trianoni döntés miatt, nem szállították vissza hazájukba. Aki végigsétál az igazán katonás rendben álló katonasírok között, számos nemzetre következtethet a nevekből. Nagy Pál, Tóth József, Kiss József, Nemes László, Erdei György és Böhm Frigyes mellett Ignatiuk Andreas, Solovij Vasil, Merenium Ipten, Lechniuk Konstantin, Zmudz Wojciech, Rudniczky Lukas. Alig húszéves fiatalemberek voltak, úgy hitték a hazáért harcoltak s estek el. Mi volt a sorsuk a háború előtt? Kik voltak, mivel foglalkoztak, volt-e családjuk, siratta-e őket valaki, mi volt az álmuk s milyen életet szerettek volna élni – hiába kérdezném. A mohos, betonból kiöntött sírkereszteken csak a rang, a név és esetleg a csapattest rövidítése olvasható. Voltak mint mindenki, esendők és bátrak, ifjak és élni akarók. Kétszázötvenen életüket Rimaszombatban fejezték be. Testüket porrá omlasztotta azóta a gömöri.

Az emlékezés méltósága

A temető egy-egy település anyagi és szellemi névjegykártyája is lehet. Akik nem törődnek a múlttal, a gyökerekkel, azok a jelenben is gyökértelenek, így igazi jövőképük sem lehet. Rimaszombat városában a múlttal való törődés fontos szempont a mindennapokban is. ĺgy természetes az is, hogy a kétszázötven katonasír és környéke rendben van tartva, halottak napja táján virág is díszíti, s újabban, pár év óta egy szép gesztussal az itteni kaszárnya kiskatonái egyórás díszőrséget is állnak a parcella bejáratánál, a gyertyák és fáklyák fényében. Úgy látszik, ez a nemes hagyomány jövőre megszakad, mivel a katonaságot áthelyezik. A sírok között álló emlékkereszt kicsit rogyadozik már. Felújítására hamarosan szükség lesz, valószínűleg a város és valamely polgári szerveződés közös munkájával ez meg is valósul. Hol vannak a katonák? Álmukat őrzik a keresztek, egy-egy pillanatra talán megáll a temetőben sétálók tekintete is a kereszterdőn. Itt, Rimaszombatban, végső pihenőjükön alusszák álmukat a tragikusan elhalt ifjak.