Határtalan Európa

Nekem már közvetlenül május elseje után is lila köd szállt az agyamra, ha a médiában valaki arról kezdett el beszélni, hogy most már milyen jó nekünk magyaroknak, mert ugye itt van a határtalan Európa. A csatlakozás napján vagy hatszor léptem át a szlovák–magyar határt, és igaz ugyan, hogy fülig érő szájjal, de hatszor ellenőrizték az úti okmányaimat a határőrök. Amikor aztán május első felében egyre-másra hallottam a híreket arról, hogy hogyan hajtanak át fékezés nélkül egynémely honfitársaim a frissiben csatlakozott országok közötti határátkelőhelyeken, bevallom, már hangosan röhögtem.

A hivatalos szervek azért sokkal komolyabban vették az incidenseket, mint én, és arra figyelmeztették a határsértőket, hogy meggondolatlan tettük akár börtönbüntetést is vonhat maga után. Pedig hát ki is volt itt a meggondolatlan? Az a szerencsétlen honpolgár, aki komolyan vette a politikusok és a média szólamait arról, hogy bizony vége a hét szűk esztendőnek, és megnyílott immár előttünk is a világ? Vagy pedig azok, akik mivel kevés kézzelfogható előnyről tudtak beszámolni Szlovákia lakosainak a csatlakozással kapcsolatosan, ezért inkább hangzatos jelszavakat kezdtek el fabrikálni? Ma már szinte mindegy. Benne vagyunk ebben az egészben így is, úgy is. A józanabb elemzők meg mostanság már 20-30 évről beszélnek, ami nekünk arra szükséges, hogy utolérjük Európa fejlettebb felét. (Mert ott ugye a következő 20-30 évben semmi mást nem fognak csinálni, mint minket, szegény rokonokat várni, egy helyben topogva.) De tényleg mindegy. Elmúltak az illegális határátlépések, el a csatlakozás utáni eufórikus hangulat is. A lakosok zöme megelégedett azzal, hogy egy-két középületen immár kék színű zászlók is lobognak, meg hogy a magyar–szlovák határon elég, ha csak a személyijét mutatja fel az ember. Pénz nem lett több az utazásra, idegen nyelveket meg amúgy sem nagyon beszél az átlagember mifelénk, úgyhogy a külföldi munkavállalók beharangozott rohama is elmaradt. Élünk szépen, csendesen. Én sem vagyok valami békétlen természet, így ezekkel a csatlakozással járó előnyökkel szinte már meg is lettem volna elégedve.

Ám a minap valami újra csak beindította azt a bizonyos lilaködöt-gyártó gépecskét az agyamban, amikor a sátoraljaújhelyi piacra igyekeztem. Ahhoz, hogy oda eljussak, át kell lépnem Magyarország és Szlovákia (két uniós tagország, ha valaki nem tudná) határát. Gondoltam, ez nem lehet probléma ebben az új világban. Jókedvem azonban csak addig tartott, míg meg nem érkeztem a határátkelőhöz. Ott ugyanis félórás várakozás következett, az egyre hosszabb kocsisor meg egy tapodtat sem mozdult sehová. Néztem jobbra-balra, hogy nem látom-e valahol „Oszamabinládenéket” a kukoricásban, mert akkor értettem volna, hogy miért is dugult be a határátkelő. Ám mindenütt csak kirándulni és bevásárolni induló családok voltak, akiknek tagjai egyre idegesebben és értetlenebbül néztek ki az autóik ablakán. Aztán az egyik előttem álló kocsi sofőrje, egy idősebb hölgy kiugrott a járművéből, és jól leteremtette a határőröket. Nem hallottam tisztán, hogy mit mondott nekik, ám az biztos, hogy a sor egyszer csak meglódult, és pillanatok alatt átértünk. Amikor az esetet elmeséltem kelet-szlovákiai cimboráimnak, többségük nem értette, hogy mi bajom van. Mondták, ha nem vagyok ilyen szerencsés, akár egy több kilométeres kocsisor kellős közepén üldögélhettem volna több mint fél órát. Mint mondták, ez sem ritkaság hétvégenként errefelé. Persze, ez az egész kis kellemetlenség szót se érdemelt volna, ha utána egy Ung-vidéki ismerősöm fel nem hív telefonon azzal, hogy meghalt az édesanyja. A néni Ukrajnából települt át, és hogy hazamenjen a néhány kilométerre fekvő kárpátaljai szülőfalujába, a vízumért néhány száz kilométeres utazásra, egyhetes várakozásra és ezer korona befizetésére is szükség van. Állítólag ez alól az ügymenet alól van kivétel, de olyannal, aki ebben részesült volna, még nem találkoztam. Keserű szájízzel tettem le a kagylót, hisz el sem tudtam képzelni, vajon mit érez majd az ismerősöm, ha újra meghallja a tévében a határtalan Európa kezdetű slágert azután, hogy nem tudott elmenni az édesanyja temetésére – a szomszéd faluba. Én tudom, hogy mit teszek majd. Azonnal átkapcsolok a Való Világ 4-re. Remélem, az idén lesz olyan. Hogy határtalan Európánk még nem lesz egy jó ideig, abban egészen biztos vagyok.