Határtalan emberi leleményesség a határon

Szúrós tekintet, turkálás a csomagtartóban, a „mindenki gyanús” felfogás emléke talán még sokáig fog kísérteni bennünket a decemberben megnyílt határokon, de eszünkbe jutnak azok a mulattató történetek is, amelyeket eddig csak a legszűkebb társaságokban mertünk elmesélni.

Jön a Fradi

Napok óta lázban tartotta a kocsma vendégeit, hogy vasárnap Salgótarjában lép pályára a Fradi. Számba vették az autókat: ki kihez fér be, mert a meccsről nem akart lemaradni senki. A társaságban volt egy huszonéves fiú, aki nem tudott igazán örülni a hírnek, mert lejárt az útlevele.

– Ha fizetsz egy sört meg egy felest, kölcsönadom az enyémet – szólalt meg mellette egy idősebb férfi, akit hidegen hagyott a futball. Minden szempár rászegeződött, ám az arcán látszott, hogy komolyan gondolta, amit mondott, habár egyáltalán nem hasonlított a focirajongóra.

– De akkor kell a személyazonossági igazolványod is – csillant fel a fiatalember szeme.

– Még egy feles, és megkapod azt is – volt a válasz.

Tehát a papírok rendben lettek volna, már csak az utazást kellett valahogy megoldani.

– Ha kérsz egy vodkát sörrel, elviszlek én téged Tarjánba, meg haza is hozlak – csapott a vállára egy másik férfi, aki hallotta a beszélgetést. Erre koccintottak.

Vasárnap minden úgy történt, ahogy előző este a gondűzőben megbeszélték. A mérkőzés után a társaság ismét a kocsmában találkozott, de nem az volt a téma, ki játszott jól és mennyit rúgott a Fradi, hanem azt, hogyan játszották ki a határőröket, hogyan csempészték át és hozták vissza a jambósapkába bújtatott focirajongót ivócimborái a határon.

A magyar dinnye

A mézédes magyar dinnyének nagy híre volt valamikor Gömörben. Hétvégeken sokan csak azért indultak Magyarországra, hogy Hevesben dinnyét vásároljanak. Néhány kötekedő finánc megsokallta a „dinnyeturizmust”. Megállítottak egy nyugdíjas bácsikát is, aki gondolva az otthon maradt komákra, sógorokra telepakolta a Moszkvics csomagtartóját dinnyével.

– Egy személy csak két dinnyét vihet át a határon – mondta a határőr, és felszólította az idős embert, hogy a többit rakja ki az autóból, és hagyja ott.

– Azt már nem, akkor inkább megeszem – mondta, és leparkolt a leállósávba, leült a fogadóállomás előtti lócára, elővette csontnyelű bicskáját, és kettészelte az első dinnyét. Senki nem számolta, mennyi dinnye fogyott el, kaptak belőle az arra haladó ismerősök is, a lóca hamarosan megtelt dinynyehéjjal. A finánc nem szólt semmit, csak oldalról figyelte az idős embert. Amikor az egy újabbat akart felvágni, már nem tűrhette.

– Jól van bácsika, a többit majd megeszi otthon, adja ide az útlevelét – mondta, és pecsétet nyomott a passzusba.

Csibakpestu

Egy nagy vadászat alkalmával eltűnt a Medves Vadásztársaság kutyája, a Csibakpestu névre hallgató terrier. Új kutya volt, nem ismerte még a környéket, elkóborolt valamerre. Sokáig keresték, de nem találták, a társaság néhány tagja, köztük a terrier gazdája is átment Magyarországra, ahol egy családnál ráakadtak. Törvénytisztelő emberek lévén nem akartak határsértést elkövetni, hivatalos úton, tehát a határátkelőn keresztül vitték haza Csibakpestut, gazdáját a sorompóig elkísérte a Magyarországon élő sógora.

– Kérem az állat oltási papírját és az állatorvosi igazolást. Ha nincs, sajnos nem engedhetem át – mondta a határőr. A vadász fogta a kutya pórázát, visszavezette az állatot a sorompó magyarországi oldalán várakozó sógorához és odasúgta neki:

– Ha a csehszlovák oldalon leszek, vedd le a kutyáról a pórázt.

Elindult visszafelé, de félúton megfordult, és hangosan, hogy a fináncok is hallják, odakiáltott a sógorának. – Ha meglesznek a kutya papírjai, majd üzenj! – mondta, és beült az autóba, a vámtisztnek átnyújtotta az útlevelét, és áthajtott a határon. A sorompó után megállt, kiszállt a kocsiból, két ujját a szájába vette, füttyentett egy nagyot és elkiáltotta magát:

– Csibakpestu!

Neve hallatán a kutya, mint a kilőtt nyíl, úgy száguldott át a határon. A határőrök csak mosolyogtak a vadász leleményességén, egyikük sem lépett közbe.

A falunap

Amikor Medveshidegkút falunapra készült, a polgármester Magyarországon vásárolt bort a rendezvényre, ám csak a határon derült ki, hogy ötven liter helyett csupán öt litert vihet át a határon.

– Egy személy átkeléskor csak öt liter bort vihet magával – mondta a határőr, és felszólította a polgármestert, hogy a kilenc ötliteres demizsont pakolja ki az épület elé a magyar oldalon. A polgármester nem vitatkozott, az épület előtt sorba rakta a demizsonokat, beült a kocsiba, és mielőtt elindult volna, odaszólt a vámtisztnek:

– Maradjon itt, mert mindjárt jövök a többiért – kihajtott a határsávból, a sorompó után megállt. Visszaballagott, átnyújtotta az útlevelét, a vámtiszt lepecsételte, a polgármester kezébe vett egy ötliteres demizsont, nyújtotta az útlevelét, a vámos pecsétel, a polgármester pedig, miután elhelyezte a borral teli demizsont az autó csomagterébe, indult is viszsza. Ismét nyújtotta az útlevelét, pecsét, demizson, pecsét… és ez így ment, amíg valamennyi demizsont át nem hozta a határon. Az utolsó fordulónál megköszönte a vámtiszt türelmét, és tisztelettel meghívta a falunapra.