Haszonra hangolt holland agrártermelők

A kancatej hússzor drágább, mint a tehénteA szerző felvételeA hollandok állítólag azt tartják magukról: mindent felhasználnak, újrahasznosítanak és eladnak, még azt is, amit a tehén elpottyant. Bár attól tartok Josef, a csaknem 40 éve Amszterdamban élő cseh idegenvezető poénnak szánta fenti kijelentését, és Európa, sőt a világ egyik legsűrűbben lakott országa lakóira jellemző szűkmarkúságot akarta egykori honfitársai előtt kifigurázni, s nem a hollandok leleményességét, ötletgazdagságát. Szavai önkéntelenül eszembe jutottak a Mezőgazdasági Újságírók Világszövetségének (IFAJ) hollandiai kongresszusán. Ezen ugyanis a házigazdák jóvoltából csupa vállalkozó szellemű mezőgazdasági termelővel ismerkedhettünk meg, rajtuk keresztül pedig a különböző agrárágazatokba nyertünk bepillantást.

FARMEREXODUS A LÁTHATÁRON?

A zeelandi Jos van den Broek fia szerencsésnek mondhatja magát. Bár még mindössze tizenhat éves, és messze van attól, hogy átvegye apja borjúnevelésre szakosodott vállalkozását, neki valószínűleg nem kell majd a többi holland pályakezdő farmerhez hasonlóan külföldre mennie, hogy kamatoztassa tudását, tehát az ifjabb Jos esetében mindazt, amit az éves szinten 2 ezer húsborjút előállító telepeken kiskorától atyjától megtanult, ellesett. „Hollandiában manapság a fiatal mezőgazdászok nem jutnak termőföldhöz, csak ha öröklik azt” – állítja Fred van der Horst holland agrárújságíró. Fred megbízható idegenvezető, hiszen korábban maga is sertéseket tenyésztett, természetesen nagyban. Ma mezőgazdasági cikkek írásával és agrártermelőknek szánt szemináriumok, hazai és külföldi tanulmányutak szervezésével keresi kenyerét.

Az országot keletről nyugatra és északról délre átszelve mi is meggyőződhetünk arról, hogy területből, kiváltképp mezőgazdasági termesztésre alkalmas földből az öreg kontinens e részén kevés van – egy részét még ma is a tenger, illetve a vizenyős területek kiszárításával nyerik. Ami pedig eladó, az túlontúl drága, hektáronként akár 35-55 ezer eurót (ez a szlovákiai árak 30–50-szörösének felel meg) is elkérnek érte. Bár a holland bankok a szlovákiaiakkal ellentétben nem tartják az agráriumot kockázatos ágazatnak, a mezőgazdasági diplomát nem tekintik elegendő hitelgaranciának. Azaz, itt is csak annak adnak kölcsönt, aki kellő ingatlannal, vagyonnal rendelkezik, a jó ötleteket pedig általában akkor díjazzák, amikor már pénzt fialnak – magyarázza Fred, aki azonban mégsem ezt tartja a mai holland agrárium legsúlyosabb problémájának. „Minden évben jelentős a lemorzsolódás a farmerek között. Földjeiket azonban a túlzsúfolt városok terebélyesedésétől tartva nem adják el. ĺgy viszont a fiatal termelőknek esélyük sincs arra, hogy megmutassák oroszlánkörmeiket. Egy, a cégünk szervezte felmérésben a fiatal farmerek 65 százaléka vallotta, hogy komolyan fontolgatja az elköltözést Hollandiából.”

SZLOVÁKIA (MÉG) NEM CÉLORSZÁG

Tia Hermans, a Wagingeni Egyetem Alterra tudományos központjának koordinátora szerint a holland farmerek többsége Kanadát, az Egyesült Államokat vagy valamelyik másik, kevésbé sűrűn lakott nyugat-európai országot választja új otthonául. Várakozással tekintenek az Európai Unió május elsejei bővülése elé is, bár az újonnan csatlakozókra elsősorban új piaci lehetőségként, nem pedig lehetséges új otthonként tekintenek.

„Hiszen önöknél törvény tiltja a külföldiek földvásárlását. A termőterület bérlése pedig azért nem járható, mert Közép-Európában meglehetősen rendezetlenek a földtulajdonviszonyok. Ahhoz, hogy csak béreljük a területet, háromszázszorosan kellene a földtulajdonosokban, vagy képviselőikben megbíznunk” – világította meg a holland parasztok észjárását az idősebbik Jos van den Broek, akit főként arról faggattunk, vajon nem akarnak-e majd az otthonról kiszoruló holland termelők tömegesen letelepedni Közép-Európa államaiban, s ha igen, melyik a vonzó számukra és miért. 47 éves vendéglátónk – 1971 óta foglalkozik húsborjúneveléssel – sokáig az ország legnagyobb borjúleadója volt. Ma ugyan már két vállalkozó is megelőzi őt a nevelt jószágok számát tekintve, ám ő ezt saját állítása szerint cseppet sem éli meg kudarcként. „Nem félnek a hollandiai termelők a közép-kelet-európai versenytársaktól?” – faggatom tovább, megspékelve a kérdést azzal a megjegyzéssel, hogy bizony nálunk is vannak (voltak) az övéhez hasonló, vagy még nagyobb borjúnevelő telepek. „Kizártnak tartom, hogy az újonnan csatlakozók bekebeleznék piacainkat” – válaszolta Jos, majd két megdönthetetlen érvet hozott fel: a kitűnő, az EU-közegészségügyi előírásait meszszemenőkig teljesítő hollandiai vágóhidakat, valamint az állatok genetikai adottságait. „Önöknél általában kombinált típusú borjúkat tartanak, azok húsa erősebb, márpedig a mi fogyasztóink az omlós borjúhúsra esküsznek, azt követelik tányérjukra.”

Jos egyébként az általunk megkérdezett többi holland agrártermelőhöz hasonlóan jó dolognak tartotta az EU-bővítést. A farmerek többsége inkább attól félt, hogy Brüsszel nem követeli meg mindenkitől egyforma szigorúsággal az EU-jogszabályok, -normák betartását. A holland gazdák különösen a több millió eurós pótlólagos beruházásokat igénylő állatjóléti intézkedéseket sérelmezték leginkább, amelyeket náluk már megvalósítottak vagy záros határidőn belül megkövetelnek tőlük, míg a többi EU-országban eddig keveset tettek ez ügyben.

BŰVÜS BŰZÖK

Ahogyan Hollandia összképéből nem hiányozhatnak a ma már inkább csak turistaattrakciónak számító szélmalmok, mocsaras lápok, virágzó tulipánföldek, kiterjedt üvegházak, esetleg a finom sajtok vagy a kanálisokkal elválasztott zsebkendőnyi parcellák és a jól kiépített kerékpárutak, úgy vannak jelen e képben a tavasztól őszig éjjel-nappal a mezőn legelő tarka tehenek és az ammóniával átitatott árokpartok, legelők is. A látogató orra ugyan idővel megszokja a mezőről áradó bűzt, ám ha a földek túlontúl megszívták magukat az ürülékkel, akkor a felszíni vizek és a levegő is szennyeződik, a nitrátok és más káros anyagok pedig magába az emberi fogyasztásra szánt termékekbe is felszívódnak. S ha e gondolatmenetet tovább folytatnánk, egészen az üvegházhatásig és globális felmelegedésig is eljutnánk.

A szarvasmarha-kitermelésének 75 százalékát exportáló Hollandiában a trágya súlyos környezetszennyező tényezővé vált. Teher, amely miatt az Európai Bizottság tavaly elmarasztalta az illetékes holland szakhatóságokat. Ezek ugyan azt állítják, hogy ország területén vállalkozó, megközelítőleg 90 ezer farmert ellenőrzés alatt tartják, ám a kontrol megbízhatóságáról Brüsszelben és Hollandiában is komoly kételyek merültek fel. Tény viszont, hogy 1995-től jogszabály írja elő: egy hektár éves nitrogénterhelhetősége legfeljebb 170 kiló lehet, ez pedig két tehén éves trágyatermelésének felel meg. Az a farmer, aki ennél nagyobb állománysűrűséggel rendelkezik, annak kötelezően trágyaátadási szerződést kell kötnie olyan termelővel, aki nem éri el ezt a határértéket vagy nem folytat állattenyésztést. Rendelet írja elő azt is, hogy a trágyát nem lehet a földeken szétszórni, hanem – az ammóniakipárolgás minimalizálása érdekében – azonnal be kell azt dolgozni a földbe. (A nemzetközi megállapodások 2010-ig adnak Hollandiának haladékot arra, hogy 128 millió kilogrammra mérsékelje az éves ammóniakibocsátását.) A felszíni vizek minőségére vonatkozólag a normák ugyan literenkénti 50 milligrammban maximálták a nitrátmennyiséget, ám amint arra Johan Bouma, a Wageningeni Egyetem környezettudományi csoportjának tudományos igazgatója is rámutatott, a rendeletek már nem szabályozzák a mérési technikát vagy az ellenőrzések gyakoriságát, ennek hiánya pedig az egész ellenőrzési rendszer megbízhatóságát kérdőjelezi meg.

TRAKTOR VEZETŐ NÉLKÜL

A hollandok kétségkívül nagyon leleményesek. Az intenzív állattenyésztést folytató Zeeland városka térségében például trágyaszárító telep létrehozásával próbáltak eleget tenni a szigorú környezetvédelmi korlátozásoknak. A végterméket portugál szőlészeknek adják el, természetesen jó pénzért. Amiből viszont a termelőknek nincs közvetlen hasznuk, arra nagyon nehezen lehet őket rávenni. Jó példa erre a precíziós agrártermelés, amelynek bevezetését Bouma professzor is szorgalmazza. A neves kutató azzal érvel, hogy a farmerek a szerves trágyákon túl más vegyszereket is alkalmaznak, értelemszerűen az intenzív mezőgazdasági termelés szabályaihoz híven meglehetősen nagymértékben. Ezek mértéktelen használat esetén ugyanúgy a felszíni vizekbe, illetve az emberi fogyasztásra szánt élelmiszerekbe kerülnek, mint a nitrátok, amelyeket az EU-szervek 2002-ben kifogásoltak. Bár a műholdvezérlésű GPS-, azaz pontos helymeghatározáson alapuló rendszert a hollandok előszeretettel alkalmazzák a közlekedésben – nélküle már talán el is tévednének az autópályák sűrű dzsungelében –, az agráriumban eddig mégsem honosodott meg. Amint azt Bouma professzor lapunknak elárulta, a kilencvenezer farmerből megközelítőleg harmincan vezették be.

A holland farmerek tartózkodó magatartásán Robby van Lankveld holland gazdasági újságíró szerint nincs semmi meglepő: „Bár a GPS révén a parcellákat és a rajta termesztett növényeket szinte négyzetcentiméter pontossággal a tudományosan megállapított tápanyagmennyiséggel lehetne ellátni és terhelni, a mezőgazdasági termelőknek ebből semmilyen (közvetlen) hasznuk nem származik. Ellenkezőleg, a parcelláik GPS-feltérképezése óriási anyagi megterhelést jelentene számukra.” Az Akkerbouw című agrárszaklap gazdasági-pénzügyi szakértője elvetette még a gondolatát is annak, hogy a holland farmerek fejlődésellenesek lennének, vagy félnének a tudomány vívmányainak gyakorlati alkalmazásától. Hogy állítását alátámassza, beszámolt a holland termelők körében mind nagyobb népszerűségnek örvendő, számítógép által vezérelt és irányított fejőrobotok terjedéséről, valamint annak az új traktornak a tesztelési eredményeiről, amely olyannyira programozható, hogy gépkezelő nélkül is el tudja végezni a szántást, vetést vagy más földmunkát. Előadását hallgatva az a benyomás alakult ki bennem: a traktornak nagyobb sikere lesz, mint a precíziós agrártermelés ötletének.

Tanulmányutunk során sok vállalkozó szellemű agrártermelővel ismerkedtünk meg. Olyanokkal, akik évtizedek óta a mezőgazdaságból élnek, és olyanokkal is, aki új tevékenységbe fogtak vagy a vidéki turizmusra nyergeltek át. A legmélyebb benyomást kétségkívül azok a farmerek gyakorolták rám, akik első hallásra lehetetlennek, bukásnak tűnő ötleteiket valóra merték váltani. Közéjük tartozik Nils Spaans, aki az intenzívről organikus mezőgazdaságra váltott, vagy Ad van Deurzen gombatermelő, aki 20 évet ölt a shi-take féle gomba termesztési technológiájának kikísérletezésébe és marketingjébe. Nevét és termékeit már Kanadában is ismerik, a belgák pedig sört főznek gombáiból. Ügyes menedzsernek bizonyult a 35 éves Carla van den Laar is, aki kancákat tart tejükért, a lótejet pedig – a tehéntej árának hússzorosáért – frissen vagy joghurtként kínálja ínyenceknek és tejérzékenyeknek. A maradék tejből szappanokat, krémeket, testápolókat és samponokat készítenek érzékeny bőrűeknek.

Hollandia Szlovákiánál 9 ezer négyzetkilométerrel kisebb ország, amelyet több mint 16 millióan, tehát háromszor annyian laknak. Bár a csaknem 7,3 milliót kitevő produktív munkaerőnek mindössze a 3,7 százaléka dolgozik a mezőgazdaságban – a fő terület a tej- és a húságazat valamint a kertészet –, Hollandia a világ harmadik legnagyobb agrártermék-exportőrének számít. (Az agrárium a bruttó hazai össztermék 2,6 százalékát adja.) A termelés hatékonysága terén ugrásszerű növekedés az utóbbi egy-két évtizedben történt, a hollandok állítása szerint a kiváló agrároktatásnak, a kimagasló mezőgazdasági kutatásnak és a termelőket messzemenőkig kiszolgáló szaktanácsadásnak köszönhetően. Ugyanakkor vannak területek, amelyek az évek óta tartó értékesítési gondok miatt komoly válságba kerültek – a legnagyobb lemorzsolódás jelenleg a burgonyatermelők és a sertéstenyésztők között van, de súlyos károkat szenvedtek el a madárpestis miatt a baromfitartók is. Hollandia mezőgazdasági termékeinek csaknem 80 százalékát külföldön értékesíti, legnagyobb felvevőpiaca az EU, ezen belül pedig Németország.