Ha tudnák, mi mindent rejt e föld...

„Szerencse fel!” – köszönnek ránk innen-onnan a bányászok, miközben éktelen zajt csapva kis bányalokomotív mellőz el bennünketKiss Gábor felvételeiDicső bányászmúlt

Talán nincs is olyan települése a Gömör-Szepesi Érchegységnek, amelynek a határában ne találnánk meg még ma is az egykori dicső bányászmúlt emlékeit. Nincs ezen mit csodálkoznunk, hiszen a történelmi Magyarország ércszükségletének a nagy hányadát ez a vidék elégítette ki. A hét legfontosabb felső-magyarországi bányaváros Gölnicbánya, Szomolnok, Rudabánya, Jászó, Telkibánya, Rozsnyó és Igló volt. A rozsnyói Bányászmúzeumban tekinthető meg a Metercia nevet viselő festmény hű másolata, mely a vallásos téma hátterében a korabeli bányászat egyes mozzanatait örökíti meg – elképesztő alapossággal. Az 1513-ból, ismeretlen művésztől származó festmény a bányászat egyes mozzanatainak a legkorábbi ábrázolása egész Közép-Európában. De hogy egy másik elsőséget is említsek: a késői középkorban Selmecbányán alapították meg Európa első bányaakadémiáját. A Sajó völgyében, Dobsinán épült fel Magyarország első magaskemencéje, majd további huszonkettőt emeltek Gömör-szerte (csupán az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy az egész országban mindössze ötvenöt volt).

Ahány falu, annyi huta, hámor – az érc feldolgozására szolgáló kisebb-nagyobb olvasztókemencék és más berendezések e kifejezések alatt vonultak be a köztudatba. Például a Csermosnya-völgyében fekvő, többségében magyarok lakta Dernőn is, melyet egykor Kispestnek is neveztek. Ennek igen egyszerű magyarázata van: itt készítették a budapesti Lánchíd tartóelemeit; az egyik megrepedt darab ma is megtalálható a mindössze egy ugrásnyira lévő krasznahorkai vár udvarában. A helyi bányaipar – ennek kezdetei 1650-be nyúlnak vissza – alapítójáról, a német Sontagh-ról följegyezték: olyan gazdag volt, hogy időnként maga a király is hozzá fordult „anyagi segítségért”, azaz kölcsönért. Később, 1821-ben Andrássy György gróf felszámolta a kisebb olvasztókat és feldolgozókat, és megépíttette az akkori Magyarország legnagyobb és legkorszerűbb kohóját. 255 alkalmazottjának mindegyikét a saját költségére taníttatta ki, megélhetést biztosítva így csaknem ugyanennyi családnak.

A nyolcvannégy éves Bakos Gyuri bácsi az egyike azoknak az utolsóknak, akik még emlékeznek a bányászat dicstelen hanyatlására a vidéken.

„Bányagépész voltam a harmincas évek végén a Dénes-bányában” – mondja. – Az ott kitermelt, hétfajta fémet tartalmazó ércet kisvasút szállította a krasznahorkai malomba, majd az őrleményt Rozsnyóbányán dolgozták fel. Nagyon jó minőségű érc volt ez, ám a KGST létrejötte után az elvtársak „ráébredtek”, hogy olcsóbb és jobb az ukrajnai, ezért a termelést leállították. Pedig amit a szovjetek küldtek, csupa meddő és agyag volt. De hát tudjuk, hogyan működtek akkor a dolgok... Majd a „muszka testvérek” méltatásába fog, akik a háború után Donbaszba küldték őt is öt évre, „málenkij robotra”.

A községtől mindössze öt-tíz perc járásra, északra található egykori bányaüzem bejárata fölött ma is kivehetően olvasható a „Dénes” felirat, mely az egykori tulajdonosra, Andrássy Dénes grófra utal. Az ingovány miatt azonban megközelíthetetlen a folyosó szája. Bent is mindent iszap borít... Mert – ismét a „hivatalos álláspontot” idézve – a mélységi fejtés ma már nem kifizetődő.

Földön és föld alatt

PihenőHogy ez az állítás mennyire igaz, arról Vjacseszlav Szemjonov, az ország egyetlen működő vasércbányájának, az immár ukrán kézben lévő alsósajói Siderit Kft.-nek az ügyvezető igazgatója ad felvilágosítást.

„2003 augusztusában jöttünk a szlovákiai piacra” – mondja. – Hogy miért? Mert ígéretesnek tartottuk a bányaműben rejlő lehetőségeket. Tudtuk persze, hogy az utóbbi években a bányászat hanyatlásnak indult, és ebben az üzemben is mintegy ezerrel csökkent az alkalmazottak száma, de rövidesen megnyílik előttünk az Európai Unió piaca, ami nagy lehetőségeket rejt. Megjegyzem: jelenleg is van kapcsolatunk az uniós tagállamok némelyikével és Csehországba is szállítunk, de keressük a további üzleti kapcsolatokat Magyarországgal, Ausztriával és Lengyelországgal. Cégünknek jelenleg mintegy hatszáz alkalmazottja van, de további százötvenet szeretnénk felvenni. A tervek szerint 2004-ben ugyanis megnyitjuk a bányamű tizenharmadik szintjét, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy további húsz éven keresztül folytathatjuk a kitermelést és feldolgozást. Terveink között szerepel az is, hogy a termelés terén visszatornázzuk magunkat a 2000. évi szintre; a gyakorlatban ez évi egymillió tonna érc kitermelését, vagyis négyszázötvenezer tonna késztermék előállítását jelentené. Az ukrán tulajdonos hajlandó is mintegy 150–200 millió koronát áldozni a további fejlesztésbe, a feldolgozó részleg felújításába, ám van itt bökkenő is: mégpedig a gázárak. A kibányászott érc feldolgozása gázzal fűtött kemencékben történik, és mivel a Szlovák Gázművek monopolhelyzetben van a hazai piacon, esélyünk sincs arra, hogy esetleg más, alternatív szolgáltatótól kapjuk ezt a számunkra létfontosságú nyersanyagot. A gázárak jelenlegi, illetve várható emelkedése odáig vezethet, hogy veszteségessé válunk. Jelenleg tárgyalásokat folytatunk a gázművekkel; a gazdasági tényezők mellett az is egy nagyon fontos szempont, hogy a cég bezárása hatszáz család anyagi helyzetének a romlását eredményezné.

A bányában dolgoznak – állapítom meg elégedetten, amikor kétszázötven méteres „zuhanást” követően kikászálódok a felvonóból, amelyet errefelé „kosárnak” neveznek. „Zdar Boh!”, azaz „Szerencse fel!” – köszönnek ránk innen-onnan a bányászok, miközben éktelen zajt csapva kis bányalokomotív mellőz bennünket, éppen annyi helyt hagyva, hogy feltapadjunk a folyosó falára. Bár vasércbányában vagyunk, a bányászok arca feketén „ragyog” Nem értem a helyzetet, ám a műszakvezető tömören felvilágosít: „Sok itt a grafit.” Aztán továbblohol; megszokta már, hogy műszakonként több mint tíz kilométernyi folyosót kell bejárnia. Mindenütt a gázolaj bűze terjeng, hiszen a bányagépek többségét ez hajtja. „Levizitáljuk” a fejtést, a jövesztést, az aprítást, a bevagonírozást és a szállítást, miközben sisakom többször is betölti életmentő szerepét – ugyanis lépten-nyomon a fejmagasságban húzódó víz-, sűrített levegő- és páravezeték-csövekbe ütközöm. „Mondja, mégis mit akart látni ebben a koszban?” – kérdi a szaki, amikor három óra múltán ismét meglendül velünk a kosár, ezúttal már felfelé. „Csak a légkör; csak abba akartam belekóstolni” – válaszolom. Csaknem két, a föld alatt ledolgozott évtizeddel a vállán a mai napig meg lehet rólam a véleménye.

Mikor kezdődik el a jövő?

A fiatalok nem igazán ismerik, de az idősebbek még őrzik a múltat – szűrhetném le tanulságaképpen a bányavidéken tett látogatásom. Arra, hogy mennyire fontos volt a bányászat az itt élő emberek számára, akkor döbbenek rá igazán, amikor beszélgetésbe elegyedek a rozsnyói Bratstvo-Testvériség Bányászegylet tagjaival. Kilencvennégyen vannak; valamennyien kiszolgált bányászok, illetve a kapcsolódó „szakmák” képviselői, akik még emlékeznek arra, hogy bizony másképp volt egykor...

„Egyik célunk az, hogy megőrizzük a bányászszakma méltóságát” – mondja Kavečanky Árpád mérnök, az egylet elnöke, az alsósajói bányaüzem nyugalmazott igazgatója. -– Mivel sorainkban igazán kiváló szakemberek akadnak, gyakorlati tevékenységet is kifejtünk. Például ingyenes elemzéseket készítünk a bányaüzemek számára. Legutóbb például az Alsósajón bányászott ércet elemeztük. Kiderült róla, hogy a feldolgozás során öt dollárral olcsóbban lehet előállítani ebből az ércből egy tonna nyersvasat, mint az Ukrajnából behozott nyersanyagból. A közeljövőben bányászemlékművet szeretnénk emelni Rozsnyón, illetve Máriabányát skanzenné kívánjuk átalakítani. Mi egytől egyig hiszünk abban, hogy az 1992-ben beállt visszaesés csak időleges, és akad majd befektető, aki újra elindítja a kitermelést a jelenleg feledésre kárhozatott bányaművekben.

Az értékmentés gondolata által vezérelve hozta létre a dobsinai Ján Neubauer mintegy húsz évvel ezelőtt családi házának egyik szobájában privát kis bányászmúzeumát, melyet eddig huszonnégy nemzet fiai és leányai tekintettek meg. A bányászat visszaesésére terelve a szót, csak legyint: „Ki tudja, visszajönnek-e még azok az idők, amikor mindenki megélt a tisztességes munkájából... Pedig ha tudnák, mi mindent rejt e föld...” Nem veszett még el minden. Vasík János, a kassai kerületi önkormányzat képviselője, a kulturális bizottság elnöke arról tájékoztatott, hogy a kerület gazdasági fejlesztési tervei között szerepel a „Vas útja” nevet viselő kezdeményezés. Egy olyan projektről van szó, amelyet Franciaországban, Németországban, de már Magyarországon is megvalósítottak és sikerrel is működtetik a mai napig. A tervek szerint ez azokra a helyszínekre kalauzolná el a nagyérdeműt, amelyek a vasércbányászat által váltak ismertté, tehát afféle „technikatörténeti túrát” kínálnának. Hogy miért nem valósult meg ez mindeddig? Mert az egykori miniszterelnök-helyettes, Pavol Hamžík által kiküldött bizottság úgy ítélte meg, semmi jövője nincs a dolognak; ezért elutasította a kétmillió koronára szóló kérelmet. Az Európai Unió viszont harmincötezer eurót irányzott elő a Phare-alapból, így a Vas útja a közeljövőben valószínűleg tényleg elér majd e kies tájakra is.

Hogy az egykori dicsőség legalább egy morzsáját megőrizze az utókor számára.